Bemutatkozások - Shae

 Lynwen csodálkozó izgatottsággal pásztázta végig a körülöttünk méltóságteljesen elterülő, szivárványszínekben pompázó égboltot, a horizontot, s az akörül lévő felhők vattacukorszerű kisebb-nagyobb gárdáit. Alattunk hatalmas szőnyegekre emlékeztető erdőségek végeláthatatlanul elterülő csoportjai állították meg a narancsos színben játszó Nap fényét, ami utolsó sugaraival hosszúra nyúló árnyékot vetett a rezervátum melletti kietlen mezőségre. Ez volt az, amire mindig is vágytam. Szabadság. A kisrepülő háromnegyedig lehúzott ablakain a függetlenség édes illata süvített be, enyhe huzatot produkálva, nyolcéves kishúgom hosszú, aranyszőke haját alaposan összeborzolva, aki ennek hatására halk kuncogásba kezdett. Ilyenkor újra és újra rájövök, – itt érzem otthon magam. Másoknak repüléskor hihetetlen honvágyuk lesz, ellenben nekem akkor támad ilyen érzésem, amikor kiszállok a repülőből. Itt fent, a légörvények szárnyán teljesen a magam ura vagyok. Itt nem kényszerít senki sem a megfelelésre, nincsenek elvárások, amiknek amúgy lehetetlen lenne megfelelni, itt teljes a kötetlenség. Itt magam döntök, és elengedhetem magam. Minden nap gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha annak idején, még 2 éve nem vettem volna kezeim közé nagy unalmamban azt a repülőgépes katalógust, amíg a családdal várakoztunk a kórházban édesanyánk vállműtétje végére. Attól a ponttól fogva életem nagy fordulatot vett – a jó, izgalmas irányba. És lám’, kettő és kicsivel több, mint fél évre rá már keresztapámtól örökölt kisgépemen szelem keresztül az égbolt hatalmas birodalmát. Mondjuk nem nézi mindenki jó szemmel ezt a szabadidős tevékenységemet. Apám, mielőtt szó nélkül elhagyta a családot, kifejtette, kifejezetten gyűlöli a pilótákat, mivel nagyapját egy repülőgépes harci tiszt lőtte halálra még a második világháború idején. Szerinte mérnöknek, vagy orvosnak kellene tanulnom, de egyszerűen kismilliomodik elmagyarázásom utánra sem értette meg, hogy a saját szenvedélyeimnek és vágyaimnak élek. Persze, persze, jó, ha az ember ért az orvostudományhoz, de a gimnazistákkal is csak békát boncoltatnak ilyenkor, amihez- valljuk be,- nem vonzódom annyira. Sőt, kifejezetten gyűlölöm az állatkínzást, akármilyen célú is legyen az. De hát persze, hogy az égvilágon senki nem ért meg engem! Nem várom, nem is vártam el soha sem. De ennek is már egy jó ideje….

Igazából sosem voltak igaz barátaim. Mindenki csak kihasznált. Egy ideig mindannyian úgy kezeltek, mintha egy életre szóló barátságban lennénk, majd amint úgy érezték, hogy megkapták tőlem azt a támaszt, azt a törődést, amire szükségük volt, szép lassan elfelejtettek, és eltűntek, bennem hatalmas csalódást és ürességet hagyva. Úgy látszik, nekem a sors a magányos farkas szerepet adta.

 Az utóbbi két évben mérhetetlen ellenszenvvel, megvetéssel és kritikával kellett szembenéznem nap, mint nap. Hogy az igazat valljam, az egyedüli családtag, aki támogatta ezt az egész pilótásdit, és a repüléssel kapcsolatos terveimet, Lynwen volt. Meg ugye szegény keresztapám, ha élne még….

Nosztalgikus, egyre mélyülő gondolatmenetemet egy hirtelen alsójobboldalról érkező széllökés szakította félbe. A gép egy pillanatra megingott, mintha csak egy közepes erősségű turbulenciás löket áldozata lett volna. Reflexből rászorítottam a kormányra, zavaromban pedig félrenyeltem, ami miatt köhögésben törtem ki. Lynn megpaskolta a hátamat, és aranyos mosolyt villantva felém, ő is rámarkolt a kormányára, hogy valamelyest kövesse irányító mozdulataimat, mintha tulajdonképpen ő vezetné a gépet. Ekkorra már viszonylag közelre süllyedtünk a talajhoz, így igyekeztem a sebességünket is lecsökkenteni, hogy akár át is adhassam neki pár pillanatra a tényleges vezetést.

-Te vagy a legjobb pilóta, Shae! – csilingelő hangján érződött, hogy boldog, ez nem kétség. Jólesik az ilyenfajta dicséret egy magamfajta, az életben reménytelenül hánykolódó ropi srácnak, akinek az egyetlen öröm-, és önbizalomforrása a repülőgép vezetése. Talán, ha másra nem, erre az egy dologra jó vagyok. Talán.

Mindig azt kívánom, bár soha sem érne véget ez a valósággá vált szabad álom. Itt nem érzem magam selejtnek. De hát semmi sem tart örökké, így az este eljöttével landolnunk kellett a hatalmas, kietlen mezőn, ahol szeretett repterem már 6 éve működik. Miután betoltam a gépet a hangárba, összeszedtem a cuccainkat, s mesteremnek, Aaron-nak leadtam a hangár és a gép kulcsait, Lynwen és én felszálltunk a 77-es buszra, amit épphogy nem késtünk le. Különben unatkozhattunk volna az éjféli járatig, az pedig már semelyikünknek sem lett volna buli. A jármű monoton, idegesítő zötykölődése visszahozott a valóságba. Repülés után állandóan úgy érzem, egy részem fent marad a messzi magasságokban. Ott kering, és vár vissza, vonz engem, mint egy mágnes. Ilyenkor néha elgondolkodom azon, hogy ehhez hasonlót más is érezhet? Ilyen….. természetfelettit? Ezt a rejtélyes gondolat-, és érzelemsort, ami ekkor lejátszódik bennem? Vagy megint csak beképzelek hülyeségeket!? Igen, inkább az utóbbi.

Húsz, borzalmasan unalmas perc elteltével már lent is találtuk magunkat a buszról. Fáradt kishúgomat felkaptam az ölembe, és – majd megszakadva, de – úgy tettem meg vele azt a pár utcányi távot, amennyire a házunk volt a megállótól. Hazaérésünktől számítva fél órán belül már mindenki ágyban volt. Engem kivéve. Nekem megvan az a szokásom, hogy a fürdőszobánk kisablakán keresztül kimászok a tetőre, eget lesni. Hűsölni, és gyönyörködni a rejtelmes éjben. Ezen az estén is így tettem. Először a környező utcák halványan vibráló fényeit vizslattam, majd a mélyfekete facsoport felé fordultam, ahonnan talán egy bagoly, vagy valami kuvik kezdett éji énekébe. Az összehatás volt a kedvencem. Nyugodt, csendes, kellemes, és teljesen háborítatlan. Elbűvölő egyszerűsége miatt szinte már-már szerelmesnek érzem magam. Igen, a szerelem. Semmiféle tapasztalatom nincs benne, ezt az egy dolgot nem tudom átérezni. Fogalmam sincs, mi játszódhat le egy emberben, ha szerelmes. Számomra ez a fogalom a repüléssel egyenlő, nem pedig emberi kötelékkel. Persze ezt is csak magamnak tartogatom, mivel ha akárkinek is elmondanám, kinevetnének. Megaláznának, rám tennék a lúzer jelzőt, megbélyegeznének. Ettől félek… Tekintetemet csillagról csillagra vándoroltattam, mély lélegzetvételekkel adtam át magam a momentumnak.  Egy életet el tudnék így tölteni. Aznap éjjel kint a tetőn aludtam el. Igazán különös, majdhogynem teljesen valósnak tűnő álmom volt.

Lassan kinyújtózkodtam. Végtagjaim nem a megszokott rend szerint mozogtak, furcsa érzésem támadt. Madár voltam. Alattam úgy suhant el a talaj, mint holmi homokszemek a szélviharban. Mintha csak egy elmosott festményt néztem volna. Ide-oda manővereztem, kezeimmel irányítottam magam. Már a hideg is rázott, annyira élethűnek hatott. S valamiért nem tudtam belőle felkelni. Meg is ráztam a fejem, de ez csak annyit eredményezett, hogy elvesztettem a kontrollt, és majdnem nekicsapódtam egy magas fának, amit a sötétben amúgy is elég nehéz lehetett volna észrevenni és kikerülni, de végül szerencsémre sikerrel jártam. Úgyszólván olyan volt ez, mintha egy élet-halálra menő videojátékban ragadtam volna. Már fáradtam, végtagjaim zsibbadásától pedig egész testemet egy nagy csődtömegnek éreztem. Elég. Megálltam, s zuhanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy ezután mi lesz, csak hadd pihenjek már! Kanyarogtam, a hűvös szél keresztülsüvített karjaimon, amiket az esés közben fél szemmel nézve nagy feketeségekként láttam. Se ökölbe szorítani, se mozgatni nem tudtam a csuklómat. Valami itt nem stimmelt. De több időm nem maradt ezeken gondolkodni, mivel hirtelen egy durva, kemény felületen koppantam. Borzasztó fájdalom nyilalt a jobb vállamba a másodperc törtrésze alatt. Segítségért kiáltani, egyáltalán beszélni sem tudtam. Szenvedtem. Éreztem, hogy a hátam alatt valami melegség kezd el szétáradni. Vér. Vérből is rengeteg, mivel pár perc elteltével már érzésre szinte teljesen beborított deréktól lefelé. Félig ájult állapotomban a mozgásra fordított maradék energiámból való kísérletezések mind kudarccal végződtek, mivel – rá kellett jöjjek, - átszúrta valami a vállamat, fennakadtam egy éles dolgon. A rétegezett talajféleség pedig cserépre emlékeztetett – épületen landoltam. Ekkor elaludtam. De hát hogy alszom el egy álomban? Itt lenne a vég? Egy álomban halok meg? Hogy lehetséges ez?

Hajnalodott, én pedig nyitogatni kezdtem szemeimet. Nem a tetőn, hanem immár tényleges földön feküdtem, ahova nem tudom, hogyan kerültem. Létezik, hogy mindent csak beképzeltem? A félhomályban egy barnásfekete ruhába öltözött alakot vettem észre, aki tekintélyt parancsolóan, lassan közelített felém. Fel szerettem volna ülni, de mindenemen láthatatlan mázsás súly ült, amit valószínűleg a zuhanásomnak köszönhetek. Nem volt olyan részem, ahol ne éreztem volna fájdalmat.

-Üdvözöllek, gyermekem! – szólított meg a rejtélyes alak – Öröm látni, hogy nem kell az összes különleges fiatalt sorban értesítenem, hanem egyeseket a saját lelkük vezeti el hozzánk!

Fogalmam sem volt, miről beszélt. Az egész zavaros volt.

-Misroch nagyúr vagyok, – folytatta – gyere velem, kérlek!

-Hogy tudnék jönni, ha… - nyöszörögtem, ám az alak csettintett, és abban a pillanatban már nem éreztem semmi kínt, teljes épségben álltam, vele szemben. Elég furcsa lehet a meglepődött fejem, mivel Misroch nagyúr kuncogott egy halkat. Ki nem néztem volna az ábrázata alapján, hogy ilyent is tud – Mégis hol vagyok? Mi ez a hely? Ugye csak álmodom? – kezdtem kérdéseimmel ostromolni az illetőt, miután kikecmeregtem az előbb ért kisebb meglepetés által okozott traumámból.

- A számodra legjobb helyen vagy. Innentől itt fogod folytatni tanulmányaidat, itt fogsz lakni egy jó darabig – felelt Misroch, ugyanazzal a titokzatossággal a hangjában, mint amit első megszólalásakor hallottam.

- És mi van, ha engem várnak odahaza? Ha én nem szeretnék itt lenni? – a hatalmas vaskapu felé vettem az irányt, hogy mihamarabb eltűnjek erről a szellemhely beütésű hatalmas, két szárnyas épület környékéről.

- Visszavágysz? Oda, ahol senki sem fogad el? Ahol folytonosan különcnek és lényegtelennek érzed magad? Ahol sosem fognak megbecsülni, és elfogadni, ahogy vagy?

Eme szavak eleinte csak úgy átsuhantak rajtam, nem hatottak meg. Már majdnem kint voltam a kapun, amikor egy hatalmas löket,- amit lefogadok, hogy ez a Misroch úr küldött rám- a földre kényszerített, s nem sokkal utána a két vasmonstrum borzalmas ricsajjal bezárult. Ezzel egy időben a gyötrelmes fájdalmaim is visszatértek. Oda jutottam, ahonnan indultam.

-Ne szegülj ellen, Shae Quezada! Itt végre kiteljesedhetsz.  – mély hangjától a hideg futkosott végig a hátamon. Honnan tudja a nevem? Honnan tud… rólam?

- Már ne is haragudjon, de honnan tudja, hogy ki vagyok? Amit pedig végképp tudni szeretnék; Miből gondolja, hogy különleges vagyok?

- Éjjel láttalak, a biztonsági kamera pedig még fel is vette, ahogyan becsapódsz, és felszúr a nyugati szárny tetején lévő vasrúd. Kiküldtem két segédemet, akik bejövetelük után ámuldozva mesélték, hogy a felnyársalt madarat látták átváltozni emberré, robbanásszerű aranyfény kíséretében. Lehoztak a földre, és megvizsgáltak. Kiderült, hogy több képességed is van, ami miatt a Természetfelettihez tartozol, így haladéktalan áthelyezést nyertél a gimnáziumunkba.

- Milyen kedvesek, hogy meg is gyógyítottak….. – nyöszörögtem, és felvont szemöldökkel számonkérő pillantást vetettem a nagyúrra.

- Erős vagy, Shae. Úgy gondolták, hogy elég szívós vagy ahhoz, hogy ilyen állapotban légy egy darabig. Amíg rá nem jössz a képességeidre.

- Nem lenne egyszerűbb, ha elmondaná végre?

Untam a játszadozást. Ezt az egészet csak képzelem. Valóban igaz, hogy az utóbbi időben betegesek a fantáziálásaim.

-A diákjainknak maguknak kell megtapasztalniuk a hatalmukat, majd az iskolánkban megtanulni kontrolálni. Ennél nagyobb kiváltságot kívánni sem lehetne, gyermekem. – megint az az irreálisan nyugodt hangnem, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

- Kérem, csak vigyen haza. Nincs itt semmi keresnivalóm. Valakivel összekever! – kérleltem hadarva, s kissé eluralkodott rajtam a pánik.

- Hát nem akarod megtudni, hogy miért ment el apád? – felelte. Tud róla. De mégis honnan a fenéből? És miért pont ő?

Valamiért úgy éreztem, itt mindenki ellenem dolgozik. Az egész jelenet, este óta, mintha egytől egyig meg lenne rendezve. Precízen, hogy minél jobban összezavarjanak.

Ekkor felnéztem az égre, s láttam, hogy a nap már fent ragyog, és világít át az erdőn, majd amikor tekintetemet lejjebb vittem, megláttam, amiről ez a személy egész végig gagyogott nekem : Misroch High School. Nincs mese, össze kell szedjem magam, bemenni, és kideríteni, miként lehet minél hamarabb elhúzni innen!