Bemutatkozások - Shae

 Lynwen csodálkozó izgatottsággal pásztázta végig a körülöttünk méltóságteljesen elterülő, szivárványszínekben pompázó égboltot, a horizontot, s az akörül lévő felhők vattacukorszerű kisebb-nagyobb gárdáit. Alattunk hatalmas szőnyegekre emlékeztető erdőségek végeláthatatlanul elterülő csoportjai állították meg a narancsos színben játszó Nap fényét, ami utolsó sugaraival hosszúra nyúló árnyékot vetett a rezervátum melletti kietlen mezőségre. Ez volt az, amire mindig is vágytam. Szabadság. A kisrepülő háromnegyedig lehúzott ablakain a függetlenség édes illata süvített be, enyhe huzatot produkálva, nyolcéves kishúgom hosszú, aranyszőke haját alaposan összeborzolva, aki ennek hatására halk kuncogásba kezdett. Ilyenkor újra és újra rájövök, – itt érzem otthon magam. Másoknak repüléskor hihetetlen honvágyuk lesz, ellenben nekem akkor támad ilyen érzésem, amikor kiszállok a repülőből. Itt fent, a légörvények szárnyán teljesen a magam ura vagyok. Itt nem kényszerít senki sem a megfelelésre, nincsenek elvárások, amiknek amúgy lehetetlen lenne megfelelni, itt teljes a kötetlenség. Itt magam döntök, és elengedhetem magam. Minden nap gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha annak idején, még 2 éve nem vettem volna kezeim közé nagy unalmamban azt a repülőgépes katalógust, amíg a családdal várakoztunk a kórházban édesanyánk vállműtétje végére. Attól a ponttól fogva életem nagy fordulatot vett – a jó, izgalmas irányba. És lám’, kettő és kicsivel több, mint fél évre rá már keresztapámtól örökölt kisgépemen szelem keresztül az égbolt hatalmas birodalmát. Mondjuk nem nézi mindenki jó szemmel ezt a szabadidős tevékenységemet. Apám, mielőtt szó nélkül elhagyta a családot, kifejtette, kifejezetten gyűlöli a pilótákat, mivel nagyapját egy repülőgépes harci tiszt lőtte halálra még a második világháború idején. Szerinte mérnöknek, vagy orvosnak kellene tanulnom, de egyszerűen kismilliomodik elmagyarázásom utánra sem értette meg, hogy a saját szenvedélyeimnek és vágyaimnak élek. Persze, persze, jó, ha az ember ért az orvostudományhoz, de a gimnazistákkal is csak békát boncoltatnak ilyenkor, amihez- valljuk be,- nem vonzódom annyira. Sőt, kifejezetten gyűlölöm az állatkínzást, akármilyen célú is legyen az. De hát persze, hogy az égvilágon senki nem ért meg engem! Nem várom, nem is vártam el soha sem. De ennek is már egy jó ideje….

Igazából sosem voltak igaz barátaim. Mindenki csak kihasznált. Egy ideig mindannyian úgy kezeltek, mintha egy életre szóló barátságban lennénk, majd amint úgy érezték, hogy megkapták tőlem azt a támaszt, azt a törődést, amire szükségük volt, szép lassan elfelejtettek, és eltűntek, bennem hatalmas csalódást és ürességet hagyva. Úgy látszik, nekem a sors a magányos farkas szerepet adta.

 Az utóbbi két évben mérhetetlen ellenszenvvel, megvetéssel és kritikával kellett szembenéznem nap, mint nap. Hogy az igazat valljam, az egyedüli családtag, aki támogatta ezt az egész pilótásdit, és a repüléssel kapcsolatos terveimet, Lynwen volt. Meg ugye szegény keresztapám, ha élne még….

Nosztalgikus, egyre mélyülő gondolatmenetemet egy hirtelen alsójobboldalról érkező széllökés szakította félbe. A gép egy pillanatra megingott, mintha csak egy közepes erősségű turbulenciás löket áldozata lett volna. Reflexből rászorítottam a kormányra, zavaromban pedig félrenyeltem, ami miatt köhögésben törtem ki. Lynn megpaskolta a hátamat, és aranyos mosolyt villantva felém, ő is rámarkolt a kormányára, hogy valamelyest kövesse irányító mozdulataimat, mintha tulajdonképpen ő vezetné a gépet. Ekkorra már viszonylag közelre süllyedtünk a talajhoz, így igyekeztem a sebességünket is lecsökkenteni, hogy akár át is adhassam neki pár pillanatra a tényleges vezetést.

-Te vagy a legjobb pilóta, Shae! – csilingelő hangján érződött, hogy boldog, ez nem kétség. Jólesik az ilyenfajta dicséret egy magamfajta, az életben reménytelenül hánykolódó ropi srácnak, akinek az egyetlen öröm-, és önbizalomforrása a repülőgép vezetése. Talán, ha másra nem, erre az egy dologra jó vagyok. Talán.

Mindig azt kívánom, bár soha sem érne véget ez a valósággá vált szabad álom. Itt nem érzem magam selejtnek. De hát semmi sem tart örökké, így az este eljöttével landolnunk kellett a hatalmas, kietlen mezőn, ahol szeretett repterem már 6 éve működik. Miután betoltam a gépet a hangárba, összeszedtem a cuccainkat, s mesteremnek, Aaron-nak leadtam a hangár és a gép kulcsait, Lynwen és én felszálltunk a 77-es buszra, amit épphogy nem késtünk le. Különben unatkozhattunk volna az éjféli járatig, az pedig már semelyikünknek sem lett volna buli. A jármű monoton, idegesítő zötykölődése visszahozott a valóságba. Repülés után állandóan úgy érzem, egy részem fent marad a messzi magasságokban. Ott kering, és vár vissza, vonz engem, mint egy mágnes. Ilyenkor néha elgondolkodom azon, hogy ehhez hasonlót más is érezhet? Ilyen….. természetfelettit? Ezt a rejtélyes gondolat-, és érzelemsort, ami ekkor lejátszódik bennem? Vagy megint csak beképzelek hülyeségeket!? Igen, inkább az utóbbi.

Húsz, borzalmasan unalmas perc elteltével már lent is találtuk magunkat a buszról. Fáradt kishúgomat felkaptam az ölembe, és – majd megszakadva, de – úgy tettem meg vele azt a pár utcányi távot, amennyire a házunk volt a megállótól. Hazaérésünktől számítva fél órán belül már mindenki ágyban volt. Engem kivéve. Nekem megvan az a szokásom, hogy a fürdőszobánk kisablakán keresztül kimászok a tetőre, eget lesni. Hűsölni, és gyönyörködni a rejtelmes éjben. Ezen az estén is így tettem. Először a környező utcák halványan vibráló fényeit vizslattam, majd a mélyfekete facsoport felé fordultam, ahonnan talán egy bagoly, vagy valami kuvik kezdett éji énekébe. Az összehatás volt a kedvencem. Nyugodt, csendes, kellemes, és teljesen háborítatlan. Elbűvölő egyszerűsége miatt szinte már-már szerelmesnek érzem magam. Igen, a szerelem. Semmiféle tapasztalatom nincs benne, ezt az egy dolgot nem tudom átérezni. Fogalmam sincs, mi játszódhat le egy emberben, ha szerelmes. Számomra ez a fogalom a repüléssel egyenlő, nem pedig emberi kötelékkel. Persze ezt is csak magamnak tartogatom, mivel ha akárkinek is elmondanám, kinevetnének. Megaláznának, rám tennék a lúzer jelzőt, megbélyegeznének. Ettől félek… Tekintetemet csillagról csillagra vándoroltattam, mély lélegzetvételekkel adtam át magam a momentumnak.  Egy életet el tudnék így tölteni. Aznap éjjel kint a tetőn aludtam el. Igazán különös, majdhogynem teljesen valósnak tűnő álmom volt.

Lassan kinyújtózkodtam. Végtagjaim nem a megszokott rend szerint mozogtak, furcsa érzésem támadt. Madár voltam. Alattam úgy suhant el a talaj, mint holmi homokszemek a szélviharban. Mintha csak egy elmosott festményt néztem volna. Ide-oda manővereztem, kezeimmel irányítottam magam. Már a hideg is rázott, annyira élethűnek hatott. S valamiért nem tudtam belőle felkelni. Meg is ráztam a fejem, de ez csak annyit eredményezett, hogy elvesztettem a kontrollt, és majdnem nekicsapódtam egy magas fának, amit a sötétben amúgy is elég nehéz lehetett volna észrevenni és kikerülni, de végül szerencsémre sikerrel jártam. Úgyszólván olyan volt ez, mintha egy élet-halálra menő videojátékban ragadtam volna. Már fáradtam, végtagjaim zsibbadásától pedig egész testemet egy nagy csődtömegnek éreztem. Elég. Megálltam, s zuhanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy ezután mi lesz, csak hadd pihenjek már! Kanyarogtam, a hűvös szél keresztülsüvített karjaimon, amiket az esés közben fél szemmel nézve nagy feketeségekként láttam. Se ökölbe szorítani, se mozgatni nem tudtam a csuklómat. Valami itt nem stimmelt. De több időm nem maradt ezeken gondolkodni, mivel hirtelen egy durva, kemény felületen koppantam. Borzasztó fájdalom nyilalt a jobb vállamba a másodperc törtrésze alatt. Segítségért kiáltani, egyáltalán beszélni sem tudtam. Szenvedtem. Éreztem, hogy a hátam alatt valami melegség kezd el szétáradni. Vér. Vérből is rengeteg, mivel pár perc elteltével már érzésre szinte teljesen beborított deréktól lefelé. Félig ájult állapotomban a mozgásra fordított maradék energiámból való kísérletezések mind kudarccal végződtek, mivel – rá kellett jöjjek, - átszúrta valami a vállamat, fennakadtam egy éles dolgon. A rétegezett talajféleség pedig cserépre emlékeztetett – épületen landoltam. Ekkor elaludtam. De hát hogy alszom el egy álomban? Itt lenne a vég? Egy álomban halok meg? Hogy lehetséges ez?

Hajnalodott, én pedig nyitogatni kezdtem szemeimet. Nem a tetőn, hanem immár tényleges földön feküdtem, ahova nem tudom, hogyan kerültem. Létezik, hogy mindent csak beképzeltem? A félhomályban egy barnásfekete ruhába öltözött alakot vettem észre, aki tekintélyt parancsolóan, lassan közelített felém. Fel szerettem volna ülni, de mindenemen láthatatlan mázsás súly ült, amit valószínűleg a zuhanásomnak köszönhetek. Nem volt olyan részem, ahol ne éreztem volna fájdalmat.

-Üdvözöllek, gyermekem! – szólított meg a rejtélyes alak – Öröm látni, hogy nem kell az összes különleges fiatalt sorban értesítenem, hanem egyeseket a saját lelkük vezeti el hozzánk!

Fogalmam sem volt, miről beszélt. Az egész zavaros volt.

-Misroch nagyúr vagyok, – folytatta – gyere velem, kérlek!

-Hogy tudnék jönni, ha… - nyöszörögtem, ám az alak csettintett, és abban a pillanatban már nem éreztem semmi kínt, teljes épségben álltam, vele szemben. Elég furcsa lehet a meglepődött fejem, mivel Misroch nagyúr kuncogott egy halkat. Ki nem néztem volna az ábrázata alapján, hogy ilyent is tud – Mégis hol vagyok? Mi ez a hely? Ugye csak álmodom? – kezdtem kérdéseimmel ostromolni az illetőt, miután kikecmeregtem az előbb ért kisebb meglepetés által okozott traumámból.

- A számodra legjobb helyen vagy. Innentől itt fogod folytatni tanulmányaidat, itt fogsz lakni egy jó darabig – felelt Misroch, ugyanazzal a titokzatossággal a hangjában, mint amit első megszólalásakor hallottam.

- És mi van, ha engem várnak odahaza? Ha én nem szeretnék itt lenni? – a hatalmas vaskapu felé vettem az irányt, hogy mihamarabb eltűnjek erről a szellemhely beütésű hatalmas, két szárnyas épület környékéről.

- Visszavágysz? Oda, ahol senki sem fogad el? Ahol folytonosan különcnek és lényegtelennek érzed magad? Ahol sosem fognak megbecsülni, és elfogadni, ahogy vagy?

Eme szavak eleinte csak úgy átsuhantak rajtam, nem hatottak meg. Már majdnem kint voltam a kapun, amikor egy hatalmas löket,- amit lefogadok, hogy ez a Misroch úr küldött rám- a földre kényszerített, s nem sokkal utána a két vasmonstrum borzalmas ricsajjal bezárult. Ezzel egy időben a gyötrelmes fájdalmaim is visszatértek. Oda jutottam, ahonnan indultam.

-Ne szegülj ellen, Shae Quezada! Itt végre kiteljesedhetsz.  – mély hangjától a hideg futkosott végig a hátamon. Honnan tudja a nevem? Honnan tud… rólam?

- Már ne is haragudjon, de honnan tudja, hogy ki vagyok? Amit pedig végképp tudni szeretnék; Miből gondolja, hogy különleges vagyok?

- Éjjel láttalak, a biztonsági kamera pedig még fel is vette, ahogyan becsapódsz, és felszúr a nyugati szárny tetején lévő vasrúd. Kiküldtem két segédemet, akik bejövetelük után ámuldozva mesélték, hogy a felnyársalt madarat látták átváltozni emberré, robbanásszerű aranyfény kíséretében. Lehoztak a földre, és megvizsgáltak. Kiderült, hogy több képességed is van, ami miatt a Természetfelettihez tartozol, így haladéktalan áthelyezést nyertél a gimnáziumunkba.

- Milyen kedvesek, hogy meg is gyógyítottak….. – nyöszörögtem, és felvont szemöldökkel számonkérő pillantást vetettem a nagyúrra.

- Erős vagy, Shae. Úgy gondolták, hogy elég szívós vagy ahhoz, hogy ilyen állapotban légy egy darabig. Amíg rá nem jössz a képességeidre.

- Nem lenne egyszerűbb, ha elmondaná végre?

Untam a játszadozást. Ezt az egészet csak képzelem. Valóban igaz, hogy az utóbbi időben betegesek a fantáziálásaim.

-A diákjainknak maguknak kell megtapasztalniuk a hatalmukat, majd az iskolánkban megtanulni kontrolálni. Ennél nagyobb kiváltságot kívánni sem lehetne, gyermekem. – megint az az irreálisan nyugodt hangnem, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

- Kérem, csak vigyen haza. Nincs itt semmi keresnivalóm. Valakivel összekever! – kérleltem hadarva, s kissé eluralkodott rajtam a pánik.

- Hát nem akarod megtudni, hogy miért ment el apád? – felelte. Tud róla. De mégis honnan a fenéből? És miért pont ő?

Valamiért úgy éreztem, itt mindenki ellenem dolgozik. Az egész jelenet, este óta, mintha egytől egyig meg lenne rendezve. Precízen, hogy minél jobban összezavarjanak.

Ekkor felnéztem az égre, s láttam, hogy a nap már fent ragyog, és világít át az erdőn, majd amikor tekintetemet lejjebb vittem, megláttam, amiről ez a személy egész végig gagyogott nekem : Misroch High School. Nincs mese, össze kell szedjem magam, bemenni, és kideríteni, miként lehet minél hamarabb elhúzni innen!

Bemutatkozások - Jason

- Gyerünk Jason! Üsd ki a fogát! - mindenhonnan hallottam a kiáltásokat, de egyikre se figyeltem igazán, Sokkal jobban lekötött, hogy az orromból szivárgott a vér és a padlón fetrengő Peter még mindig nem adta fel. Olyan erőből lökött neki a szekrényeknek, hogy csak úgy nyekkentem.

- Ne baszakodj tovább Peter! Törd be az arcát! - odafordítottam a fejem, de nem kellett volna. Az állkapcsom egy reccsenő hangot adott én pedig már a földön feküdtem Peter vörös masszájába.
- Szeretnéd látni a csúf anyádat, Jason? Megtehetem ezt nagyon szívesen érted. - gúnyolódott.
- Te rohadék! - ordítottam. A fogaim csikorgattam és pépesre zúztam a tökeit. Ennyi még nem volt elég. Több kell. Nem elég. Az anyámat senki nem veheti a szájára az utolsó erejével is védelmezett engem ettől a mocskos világtól és a koszos dögöktől, akik embereknek nevezték magukat. Magamhoz rántottam Peter-t és a dinókra gondoltam, a nagy húsevő dinókra, a világra mikor még tiszta volt. Egy perc múlva már forogtunk is körbe Peter pedig sírt. Komolyan mondom! Sírt. Ez annyira jól esett. Olyan jót nevettem rajta. Éreztem az idő múlását és azt, hogy gyengülök. Meg kell őt ölnöm, akkor már nem leszek ennyire dühös és különc. Sötét leszek és veszélyes, akitől majd mindenki tartani fog. Ez maradt nekem. A bosszú és a fájdalom. 16 év alatt nem kaptam mást. Mintha egy gödörbe estem volna és akárhányszor segítség jön kiderül, hogy csak mélyebbre ásom magam. A saját hibám. Löktem egyet Peter-en aztán tüdőn rúgtam.
- Dögölj meg, Peter! - köszönés féleképpen az arcába köptem és ezután eltűntem. Veszélyes megváltoztatni a múltat, de ha Peter Owen-t felfalja egy T-rex abból még nem hiszem, hogy gond lesz. Terem helyette valaki más, új családdal, de az is lehet, hogy a családja is eltűnik és kihal a francba.. Peter jelentéktelen volt. Amiket mondott, amiket tett. Senkinek se fog hiányozni. Mondjuk az emlékek kámforrá válnak róla szóval tényleg nem fog hiányozni senkinek sem, mert nem létezett soha sem. A suliban teremtem egy perc alatt és lihegve dőltem neki az egyik szekrénynek. Ez mindig fárasztó főleg, ha túl nagyot ugrok az időben. Döbbenten néztek rám a diákok. Vigyorogva fordultam meg és indultam el az angol terem felé. Éreztem, hogy valaki figyel és majd megöl a szemeivel. Óvatosan arra irányítottam a tekintetem és felvont szemöldökkel pillantottam Mr. Underwood-ra.
A vén, szottyadt ujjaival hívogatott magához.
- Az irodámba azonnal! - szem forgatva ballagtam mellette az iroda felé. Már attól kirázott a hideg, ha egy légtérbe kellett vele lennem. Becsapta az ajtót és kutakodni kezdett a mappái között.
- Semmi keresni valód az én iskolámba. Undorító, hogy mik vannak a világon. Remélem eltakarodsz minél hamarabb innen és nem látom többet az arcodat. - egy mappát dobott le elém Misroch High School felirattal ellátva. Röhögve söpörtem arrébb a mappát.
Rengetegszer mutogatták már ezt a mappát. Az előző iskolámba, az az előttiben, na meg az az előttibben. Soha nem vettem tudomást a Misroch High School-ról. Nem érdekelt, hogy több, mint ezer gyereket bezárnak egy helyre, akik nagy erővel bírnak és ott megtanulnak mindent, amit akarnak. Én nem erre születtem. Ők nem értenek meg engem. Egyetlen egy gyerek sincs, aki olyan erővel bírna, mint én. Tudom. Utána néztem. Kutattam. Egy feljegyzést sem találtam. A múltban is kutattam és a jövőben is. A Misroch High School nem tud nekem semmit sem biztosítani az erőmmel kapcsolatban.
- Tudja maga hányszor nyomták ezt a szart a képembe? - gúnyosan vigyorogva belegyömöszöltem a táskámba és csak ennyit mondtam mielőtt kiléptem az ajtón. - Holnaptól nem lát itt.

[....]

Hajnali kettő van és nem is tudom mit keresek egy kocsmában mikor ki se szolgálnak alkoholos itallal. Nagyot sóhajtottam és felkaptam a katonai táskám. Egy hete nyírattam le a hajam, de már érzem, hogy újra el kell mennem. Az idő. Számomra semmit sem jelent. Felkaptam a papírt az asztalról és újra ránéztem.

Misroch High School 

Rúnaismeret(kötelező)- Mr. Jace Harondale

Átváltozástan (felvehető)-Mrs.Crystal Skye

Mágiatörténet(kötelező)-Mrs. Camille Wimberly

Függvénytan(kötelező)-Mrs. Minerva King

Számmisztika(kötelező)- Mr. Alan Goldberg

Gyógyítás(felvehető)-Polly Jacobsen

Testnevelés(kötelező)- Mr.Bruce McAllistar

Halandó történelem(kötelező)-Mrs. Juliet McChulligan

Kihalt nyelvek (felvehető)-Mrs. Clara Montgomery

Misztikus lények eredete(kötelező)-Mrs. Annabelle Crowfield

Bájitaltan (felvehető)-Mr. John Winchester

Halandó Művészettörténet (kötelező)- Mrs. Wilma Collins

Őrző,védő tanfolyamok (felvehető)-Mr. Chris Becker

Nem is tudom minek nézegetem, hisz úgysem megyek el. Elmebeteg fickó lehetett ez a Misroch. Meg kéne látogatnom. Kiittam az utolsó korty vizet a pohárból, felkaptam a táskám és már is Misroch-ról szóltak a gondolataim. Egy pillanat múlva már egy fotelben üldögéltem és Misroch Nagyúrral néztem szembe. A kandallóban pattogott a tűz és kellemes meleg fogadott. Egy pillanatra döbbenet látszott az arcán aztán mosolyogva nézett rám és fura hacukámra.
- Jövő gyermeke. - szólalt meg halkan és lassan fejet hajtott. - Miben segíthetek? - halkan felnevettem és hátrahajtottam a fejem.
- Misroch Nagyúr! Segítség kellene.
- Mondd hát miben segíthetek? - kérdezte.
- Ugye maga létrehozott egy iskolát. - kezdtem vonatottan és végig a plafont lestem.
- Hm... igen.. folytasd..
- Szóval nem tudom, hogy jó hely lenne-e számomra. Ne értse félre, biztos űber király meg minden, de tudja én.... más vagyok, mint akik odajárnak és nem hiszem, hogy segítséget nyújthatnának nekem. Érti?
- Nagyon is értem jövő gyermeke. Azért alapítottam a gimnáziumot, hogy segítsek bárkin aki odatéved. Vámpírok, vérfarkasok, angyalok, sötét angyalok esetleg néhány ember is. Ahogy mondtad az iskolám "űber király meg minden"- rajzolt idézőjeleket. -Segítséget találsz, ha keresel, akármilyen nehéz is a dolog biztos megoldják. Hidd el nekem lesz olyan személy az iskolámba, aki annyira elszánt lesz, hogy segítséget nyújt majd a számodra jövő gyermeke. Kihívás nélkül nincs élet.
- Köszönöm Misroch Nagyúr. - fejet hajtott én pedig mosolyogva ugyan ezt tettem. Egy pillanat kellett és már a vaskapu előtt álltam. Olyan húszan harmincan lézengtek sötétben a suli körül és engem figyeltek. Belöktem a kaput és elindultam az óriási épület felé. Talán saját magamat kellett volna megetetnem a dinóval. Ez az időutazás tényleg tönkretesz. Teljesen elment az eszem.

Bemutatkozások - Peter

Elveszett. Talán ez az a szó, amely engem legjobban jellemez. Mindent elvesztettem az életben a családot, a barátokat és a bizalmat. Nem maradt senkim és semmim. Anyáék egy terrortámadás áldozatai lettek, mikor hét éves voltam, s mivel senki nem fogadott be, árvaházba kerültem. Tizenegy éves voltam, amikor egy kedves pár engem választott ki a hatalmas gyermek tömegből. A mai napig nem tudom miért pont engem vettek magukhoz, százszor tettem fel a kérdést, de a válasz csak annyi volt, hogy „Te más vagy, nem olyan, mint a többi gyerek”.  Ma már tizenhét  vagyok és semmi változás nem történt az életemben. Talán csak annyi, hogy lett egy családom és valami egészen más. Egy hihetetlen erőt fedeztem fel magamban, amitől nem tudok szabadulni, ami egyre csak erősödik. Egy rossz lépés, esetleg egy mozdulat vagy egy szimpla kéz rázás és a bútor az egekbe repül. Nem egy átlagos gyerek vagyok ezt is tudom, de viszont azt is, hogy valaki valamit titkol előlem. Sose voltam biztatva, irányítva, mindig is a magam ura voltam, vagyok. Jonah és Andy úgy vélik, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy ha valamit teszek tudjam, minek mi lesz a következménye. De ők maguk sincsenek tudatában annak, ki vagy mi is vagyok valójában, de még én se. És ennél nincs szörnyűbb, mikor érzed, hogy más vagy, mint a többi ember, de nem tudod, hogy miféle lény akarsz lenni. Ez őrjít meg  teljesen. A tudatlanság, mint valami ostoba gyerek egy idétlen filmben, akinek ott a válasz az orra előtt, s egyszerűen észre sem veszi. Pont így érzem magam. Elveszett vagyok! Nincs hazám! Nem ismerem az anyám, se az apám!

   Az utóbbi időben különös képességekre lettem figyelmes. Képes vagyok egy tárgyból bármi mást „varázsolni”?! Lehetetlen, hiszen elvileg ember vagyok és egy ember nem képes természet feletti dolgokra. Vagy mégis?

Nem tudom mi vagyok és azt sem, hogy ki. Egyszerűen nem ismerek rá saját magamra. Nem én voltam, nem az a fiú vagyok már, aki pár évvel ezelőtt. Az iskolában ma már nem a „menő” emberek csapatához tartozom, hanem a „kitaszítottak” közé. Hogy miért? Nos, ez mondhatni egy jó vicc, vagy mégsem. Nemcsak én, hanem a környezetem is felismerte azt a helyzetet, miszerint különbözök a többiektől. Nem illek be. Bátran kijelenthetem azt a feltételezést, miszerint nem is vagyok ember, hanem valami különös lény.

   Éppen az iskola folyosóján sétáltam, úton az igazgatónőhöz. Mielőtt bekopogtam volna halkan füleltem, ugyanis meggyőződésem volt afelől, hogy a nevelő szüleim is bent vannak.  De volt még ott más is, valaki, aki tudja, hogy mi ez az egész. Hogy ki is vagyok valójában. Idegen hang volt, nem tudtam azonosítani, de kitűnően hallottam mindent.

- Gondolja, hogy ez lesz a legjobb neki?-tette fel a kérdést Mrs. Ray, az igazgatónőm.

- Igen. Itt nem maradhat. Sajnálom, hogy ezt így kell Önökkel közölnöm és azt is, hogy nem a valódi szülők adták a gyermek tudtára, hogy miféle lény, de attól tartok, ha tovább marad itt, az nagy veszélyt jelent mind a diákokra, mind erre a városra. Nem tudja kezelni az erejét. A mi iskolánk pedig azt a célt szolgálja, hogy az ilyen emberek, mint az ifjú varázsló megtanulják kordában tartani erejüket – mondta az idegen. Nem mentem be, inkább elfutottam. Szükségem van egy kis magányra, hogy gondolkodhassak.

   Szóval ez lennék én? Varázsló? Tizenhét éve nem tudok mivoltomról. Ha a szüleim élnének, már tudnám régen.  De nem, nem így lett. És ami a legjobban idegesít az az, hogy ilyen körülmények között kellett megtudjam mi is vagyok.

Miután kiszellőztettem a fejem besétáltam az igazgatóiba. Jonah és Andy már nem voltak bent csak az igazgatónő.

- Mr. Gray, foglaljon helyet!- invitált be Mrs. Ray – Mint tudja egy igazán fontos dolog miatt hívattam ma ide Önt.  Sajnálatos módon el kell bocsássam az iskolából a maga és társai védelme érdekében – nem mondott többet csak a kezembe nyújtotta a papírjaim és egy másik iskola szórólapját.

   A szórólapon csak egy név állt és hogy hogyan találok oda. Az iskola neve pedig nem más, mint Misroch High School. Sose hallottam még ezt a nevet, de az iskoláról sem. Fogalmam nem volt arról, hova leszek száműzve.  Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem mikor haza értem. Nem volt senki sem otthon, biztos vissza mentek dolgozni, csupán egy cetlit találtam az íróasztalomon:

„Sajnálom. Sose hittem volna, hogy el kell menned. Nagyon szeretünk és tudd bármikor hazalátogathatsz, ha szeretnél, ez a Te otthonod marad.  Vigyázz magadra!

                                             Jonah”

Jó érzés, hogy valaki így gondol rám, még ha nem is a vér szerinti gyerekéről van szó.

Összepakoltam a cuccaim és elindultam. Másfél óra utazás után megérkeztem. Egy hatalmas kapu fogadott. Mielőtt beléptem volna a kapunk felnéztem a hatalmas épületre, amely mától az új otthonom lesz.  Erőt véve magamon indultam a kapu irányába. Misroch High School, készen állok!

Bemutatkozások - Amelia

Sok ember abban a hitben van, hogy csakis ők léteznek, hiszen ezt kiskorukban bemagyarázzák nekik... És olyan buták! Hogy hihetik ezt el?A szemük előtt van az igazság! Tán ennyire vakok lennének? Igazán észrevehetnének minket.. De kik is vagyunk a "mi"? Azok a teremtmények, akiktől egész életükben félnek a halandók. Persze, nem mindenkitől kell, vannak veszélytelenek. Csak az a baj, hogy... Én nem ebbe a társaságba tartozok. Egy kegyetlen, veszélyes lénnyé lettem. Hidegvérrel gyilkolok. Vámpír, ez a megfelelő szó erre. És hogy mikor jöttem rá? Elmesélem..

Teljesen átlagos 11 éves lány voltam, nem érzékeltem a világ gondjait. Majd jött a baleset... Azon az estén nagyon boldog voltam, hiszen rátaláltam az új kedvenc filmemre. Hamarosan vége lett, és kimentem a konyhába dicsekedni, hogy milyen király dolgot fedeztem fel! Egy telefoncsörgés félbeszakította lelkes beszédemet... Az, amelyik az egész életemet megváltoztatta. A régi kis Sony telefonból kétségbeesett hangok szűrődtek ki, amit nem értettem. Következő pillanatban megtudtam, hogy a bátyám, motorbalesetben elhunyt. Erős maradtam abban a pár percben, melyet még a szüleim velem töltöttek. Természetesen a pár perc után kikelve magamból zokogtam. Olyan fájdalom vette körül kicsi szívemet, amilyen még soha sem. Ekkor... Ekkor az ínyemből éles szemfogak törtek elő, szemem az eredeti sötétbarna színe helyett skarlátvörösen ragyogott fel. Megijedtem, nem tudtam mit tegyek. Kifutottam poszterekkel "tapétázott" szobámból, egyenesen be a fürdőszobába. Hideg vízzel mostam meg az arcomat, abban reménykedve, hogy elmúlik az a különös dolog, ami történik velem. Szerencsém volt. Elmúlt minden.. Egy darabig. Pár év után, mikor elkezdtem a középiskolát, újra kezdődött. Egyre sűrűbben éreztem ezt. Majd egy nagyon jól sikerült este után, a suli leghelyesebb pasijával kötöttem ki. Az ágyamban.. Chh. A ruháink még rajtunk voltak. Éppen magára rántott. Nem a szájára tapadtam, hanem a nyakára. Éles fogaim átszakították puha bőrét. Behunytam a szemem, és csak szívtam az édes, vörös vérét.. Nem is tudom, körülbelül két percig mehetett mindez. Az ajtó hangos csapódással vágódott ki. A gondnok állt ott. Közelebb sietett, letépett a fiúról.

-Amelia, most azonnal tűnj el innen!-suttogott nekem kétségbeesve.-Mielőtt bárki más rájön! Pakolj, és tűnés!

Mit sem értve lépkedtem a szekrényemhez. A szívem nagyon fájt amiatt, hogy itt kell hagynom ezt az iskolát. Annyi minden jó dolog történt! Ezek mellett a mindennapos szekálások eltörpülnek. Az a pár év, amit itt töltöttem, lepergett a szemem előtt, mintha a halálom küszöbén lennék. Nekem tényleg azt jelentette, hogy meghalok, ezentúl egy senki leszek a többiek nélkül! Kikhez fogok fordulni ha baj van? A szüleim nem nagyon látnak szívesen.. Mi lesz velem? Érzelmekkel telve pakoltam ki a tömérdek fekete ruhámat. Két bőrönd telt meg velük. Búcsúzóul intettem a kedves öregembernek, s ezután kiugrottam az ablakon. Eltűntem az iskola történelméből, örökre. Tizenhat évesen az utcára kerültem. Egy évig ment a tipikus elszédítem, majd kiszívom az összes vérét, de szerencsére rátaláltam egy iskolára, melynek a neve "Misroch High School". Az erdő közepén feküdt, eléggé misztikusnak hatott a hajnali fényekben, melyek a "kastélyt" körülvevő fák ágai között szűrődtek be. Közeledtem a nagy vaskapuhoz, ami jóval magasabb volt az én 169 centimnél. Nem sokkal később fülsüketítő zajjal nyitottam ki. Oh, hello új vérellátmány!

Bemutatkozások - Roxane

Szép tavaszi délelőtt volt. Az idő egyre melegedett, alig volt pár felhőfoszlány az égen. A madarak csicseregtek, s én épp a szökőkút mellett sétáltam. Hallgattam a víz csobogását. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is vonzott a víz. Valahogy olyan megnyugtató, kellemes, de ugyanakkor ijesztő és titokzatos is egyben.
Lefeküdtem az egyik padra, becsuktam a szemem, és már épp elaludtam volna, amikor...
  - Nézzetek már rá! Született idióta. Egyetlen hajszálamba is több értelem szorult, mint belé! - vinnyogta valaki. Ez a valaki történetesen Camilla Roberts volt. Az iskola "legmenőbb csaja", és egyben az én ősellenségem is. Nem tudom, mi a baja velem, de ovis korunk óta gyűlöl. Persze én is utálom őt.
Felültem a padon, és a szememmel elkezdtem utánuk kutakodni. Nem tartott sokáig, ugyanis a tőlem 4-5 méterre lévő padon ült a csatlósaival, Sophie-val és Dorothy-val.
   - Látom nincs jobb dolgotok, mint másokat csesztetni. Milyen elmés! Egyébként Camilla, levághatnál és adhatnál pár szálat abból a rusnya hajadból, hogy bennem is legyen valami értelem. De várj! Olyan ronda az a fejeden levő koszfészek, hogy inkább meghalok, mint hogy megfogjak belőle egyetlen szálat is. - vágtam vissza. Tudtam jól, hogy Camillát a hajával lehet legjobban kihozni a sodrából. Ha annyit mondasz: "Ferdén áll az egyik hajszálad", már halálra vagy ítélve. Gondoltam, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége. De magabiztos voltam.
Sejtésem beigazolódott. Camilla elindult felém, vérben forgó szemekkel, dühös fújtatások közepette.
   - Ha még egyszer, még egyszer ilyet mersz mondani, én esküszöm, egyenként tépem ki az összes hajszáladat, megetetem veled, és utána megöllek! - mondta. Először csak halkan kezdte, de az utolsó szavakat már szinte kiabálta. Na igen, a fenyegetései pedig eléggé.. gyerekesek. De most az egyszer nem is hazudott olyan nagyot. Ugyanis megfogta vörösre festett hajkoronámat, és elkezdte cibálni. Irtózatosan fájt, de megőriztem a hidegvéremet. Vagy nem.
  - Eressz el te mocsok! - sziszegtem a képébe. Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Illetve csak egy megérzés volt, de nem tudom, honnan a francból jött.
Kinyújtottam mindkét kezem a szökőkút felé. Halvány lila gőzöm sincs, hogy milyen mozdulatot csináltam. Szabálytalan formákat rajzoltam a levegőbe. Majd kezeimet Camillára irányítottam. Abban a szent minutumban egy hatalmas vízgömb keletkezett a szökőkút kristálytiszta vizéből, és elindult a lány felé. Mindenki, aki a közelben volt, úgy ledermedt, hogy azt még a szabadság szobor is megirigyelhetné.
Amikor a vízgömb elért Camillához, átment rajta, s egy pillanattal később a lány már a gömbben kiáltozott segítségért. Én esküszöm nem tudtam róla, hogy van ilyen képességem. Jobban megijedtem, mint bárki más.
Elkezdtem futni a másik irányba. Amikor már eléggé messze voltam a szökőkúttól, egy hatalmas csobbanást hallottam. Gondolom, leesett a vízgömb. De nem érdekelt. Indultam volna tovább, amikor egy kéz megragadott. Odafordultam, és egy számomra ismeretlen fiú állt velem szemben. Egy papírt nyomott a kezembe:
  - Itt a te helyed! - mondta, majd elengedett és elfutott.
Csodálkoznom kellett volna? Hát a történtek után... inkább nem.
A papíron ez állt:

"Misroch High School
Egy iskola nem hétköznapi kamaszoknak"

Bemutatkozások - Wanda

Bélyegeztek már meg azért, mert más vagy? Rossz érzés, pláne, ha a saját szüleid teszik ezt.  

Kiskoromban az hittem, mi igazi minta család vagyunk, de ez csak illúzió volt. Amint nagyobb lettem, rájöttem, hogy a szüleim kölcsönösen csalják egymást, és a veszekedések is egyre gyakoribbak voltak. Persze egy külső szemlélődő ezt nem vette észre. Anyámék remek színészek voltak, ha a róluk kialakult cukorhabos kép került veszélybe. Ez az egész olyan volt, mint Hófehérke mérgezett almája: kívülről szép, belülről rohadt.  

Sosem gondoltam, hogy nem csak egy átlagos, nyárspolgár család unalmas, átlagos gyereke vagyok. De aztán.16 éves voltam, amikor először érzékeltem a jeleket. A levegő és a tárgyak szinte vibráltak körülöttem. Persze akkor még nem tudtam, sőt nem is sejtettem, mit jelenthet ez, de nem is érdekelt. Nem akartam tudomást venni róla, hisz így is elég elcseszett volt az életem. Folytonos tagadásban és csendes magányban tengettem a mindennapjaim.  

De aztán - 17 éves koromban - átlendültem egy bizonyos határon, és a dolgok kissé elfajultak. 

Már általános iskolában sem voltam túl népszerű, és miután az egyetlen barátom elment, teljesen magamra maradtam. A középiskola maga volt a pokol! Kinézetem, stílusom miatt sokat szekáltak. A puccos magániskolában, ahol nem tanulmányi átlag, hanem pénztárca alapján válogatták a diákokat  - és ahová a szüleim nagyzolásból járattak - nem kedvelték azokat, aki kilógott a sorból. Én pedig fekete ruháimmal, és a viselkedésemmel nagyon is kilógtam a sok tündi-bündi szőkített liba közül.

Ráadásul az évfolyam "méhkirálynője" , Brithany McColins kiszemelt magának, ami biztos helyet jelentett a kitaszítottak listáján. Megszoktam, de egyszer kicsit másképp sültek el a dolgok, mint gondoltam. 

-          Nézzetek már rá, hogy néz ki! - savazott Brithany - Bár még mindig jobb, mint az anyja, az a lotyó! Ki tudja, épp kivel hentereg. de az biztos, hogy nem a férjével! Sőt, azt hallottam, hogy az apja - mutatott rám, miközben halkabbra vette a hangját - veri őket. Egy ilyen családban nevelkedett gyerekből csak drogos, vagy bűnöző lehet. 

Felment bennem a pumpa. Rajtam köszörülheti a nyelvét, azt már megszoktam, de a családomat hagyja ki a dologból!  

-          Sosem ért hozzánk egy ujjal sem! Semmit sem tudsz te elkényeztetett picsa! – kiáltottam fel.

De ami ezután történt, arra én sem számítottam. Az eddig tapasztalt vibrálás sokszorosára erősödött, a kezem szinte magától emelkedett fel, és egy skarlátvörös, pulzáló fénygömb kezdett nőni benne. Próbáltam megállítani, de nem sikerült, csak megégette a másik tenyerem. A kezem - hiába ellenkeztem - felemelkedett, a fénygömb pedig egy kisebb robbanással telibe találta Brithanyt, aki átrepült a termen, és az ablak alatt landolt. Szédelegve, zihálva hátra tántorodtam és felborítottam egy széket. Ezután síri csend lett, csak a lány nyöszörgése hallatszott, és a kapkodó légzésem. Égett hús és vér szaga töltötte be a levegőt.  Lassan mindenki feleszmélt. Páran ijedten, kővé dermedve bámultak rám, mialatt a többiek Brithanyhoz szaladtak. Abban a pillanatban csupán egy dologban voltam biztos: minél előbb el kell tűnnöm innen! Vállamra kaptam a hátizsákom, és átverekedtem magam a padok és a sokkos osztálytársaim között.  

Rögtön haza indultam. Tudtam, hogy a szüleim nincsenek otthon, így nyugodtan össze tudtam pakolni. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, amit a biztonság kedvéért magamra zártam. Kiszórtam az iskolatáskámból a tankönyveim, és a szekrényemben kezdtem kutatni. Bedobáltam a hátizsákba pár ruhát, de magam sem értettem miért, nem terveztem sokáig távol maradni. Hirtelen megakadt a szemem az egyik fotón. Pontosabban a keret mögül épphogy kilátszódó penge hegyén. A késem volt. Búcsúajándék volt. Attól az egyetlen embertől kaptam, aki megértett engem. Gyorsan ráhúztam a védőt, és a bakancsom szárába dugtam, és lerángattam rá a farmerem szárát, remélve hogy senki sem veszi észre a fegyvert. Zsebembe süllyesztettem a telefonom és már majdnem kiléptem a szobából, amikor eszembe jutott hogy pénz is kellene. Kirántottam az egyik fiókot, és elkezdtem turkálni a fehérneműk közt, mígnem ujjaim ráakadtak egy papírborítékra. Felmarkoltam és nem törődve a rendetlenséggel amit magam után hagytam az előszobába mentem. Halkan csuktam be a bejárati ajtót, elfordítottam a kulcsot a zárban, és csendben elsétáltam.  

Első utam a város túlsó felén lévő könyvtárba vezetett, ahol nem sok ismerősöm fordult meg. Kikértem az összes természetfeletti lényekről, legendákról szóló kötetet, remélve hogy megérthetem mi történt ma. Sosem hittem a varázslatokban, azt vallottam hogy mindennek van logikus magyarázata. De most egyet sem találtam, így jobb híján kutatni kezdtem. 

Egy egész napot töltöttem félhomályba burkolózva, dohos könyvek között, de megtaláltam azt, amit kerestem. Küldtem anyának egy sms-t, hogy rendben vagyok, holnap találkozunk, majd kikapcsoltam a telefonom. Nem akartam, hogy aggódjanak miattam, de leginkább attól féltem, hogy kerestetni kezdenek a rendőrséggel. Az is csoda, hogy az igazgató még nem értesítette őket. Végtére is majdnem megöltem egy diákot! 
Már csak egyetlen dolgom volt, amihez buszra kellett szállnom. 

A jármű lassan döcögött a közeli panzió felé. Tudtam, hogy nem messze a fogadótól van egy kisebb rét, amit sűrű fás terület vesz körbe. Szerencsére estefelé már nem sokan látogatták, mert könnyen el lehetett tévedni ha valaki nem ismerte az erdőt. Miután leszálltam, elkezdtem gyalogolni, bár már sötétedett. Kiskoromban a szüleim elhoztak ide piknikezi. Nagyon megtetszett ez a hely, és amint elég idős lettem egyedül is ellátogattam ide. Azóta a kijárt utat benőtte a gaz, de nekem már nem jelentett gondot. De az erdőség most mégis fenyegetően terült el előttem, még a lenyugvó nap sugarai sem tették barátságosabbá a sűrű bozótossal tarkított rengeteget. Lehet a hangulatom is közre játszott. Ettől függetlenül nekivágtam. 

Nem tudom, mennyit gyalogoltam, belemerültem a gondolataimba, és az időérzékem is elveszett, de egyszer csak kiértem a rétre. Már épphogy csak félhomály volt, ezért gyorsan a tisztás közepére trappoltam. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam felidézni az osztályteremben átélteket. Emeltem a kezem, láttam magam előtt Brithany gúnyos arcát, éreztem a vibrálást. A fénygömb ugyanúgy kezdett nőni, ugyanúgy repült el, csak akadály hiányában az egyik fában akadt meg. A tölgyfa hangos reccsenéssel kettétört és a csonkból füst szállt fel. Hátratántorodtam, pont mint az iskolában, bakancsom megakadt egy kőben, így hanyatt estem. Szinte meg sem éreztem. Felpattantam, és újra megpróbáltam. 

A végére a mutatvány után már alig szédültem, és egyre pontosabban céloztam. Csak ekkor vettem észre, hogy már tejesen rám sötétedett. A repkedő skarlátszín gömbök elég világosságot nyújtottak, de most, hogy abbahagytam a gyakorlást, rám borult a nehéz, nyomasztó éjszaka. Kimerült voltam, csillagokat láttam. Minden elsötétült, én pedig tehetetlenül a földre hanyatlottam. 

Hajnalodott, amikor felébredtem. Visszagondolva, szinte el se akartam hinni, hogy mindez tényleg megtörtént. De valamilyen szinten zavart is a másságom. És fogalmam sem volt, hogy fogom ezt beadagolni a szüleimnek. Átvágtam az erdőn, és az első busszal hazaindultam. A telefonom bekapcsolva 53 nem fogadott hívás várt, és nagyjából 30 dühös sms. Végül elhatároztam magam és felhívtam az apám, hogy hamarosan otthon vagyok. Hangjából se dühöt, se csalódottságot nem éreztem ki. Csak a végtelen undort. 

Már az utcánk elejébe érve láttam, ahogy a szüleim egymást átkarolva, köntösben álldogálnak, és széles mosollyal az arcukon várnak. Több szomszéd is kint kávézott, gondolom ezért volt ez a színjáték. Én pedig mint egy rendes kislány, átkaroltam őket. Az elnyújtott ölelés alatt anyám sziszegve suttogta a fülembe, hogy játsszam a szerepem. Ezután betereltek a házba. Amint bezáródott az ajtó, a mosoly leolvadt az arcukról. Úgy néztek rám, mintha valamilyen csúf bogár lennék, amitől minél előbb meg kell szabadulniuk. Apám utálkozva köpte a szavakat: 

-          Nem érdekel minket, hol voltál, mit csináltál. De tudjuk mi vagy, és mit tettél. Már azt is bánjuk, hogy a világra hoztunk. - tekintete mérhetetlen gonoszságot és undort tükrözött. De furcsa mód nem fájt.  

-          Íme az egyetlen lehetőséged! - nyomott a kezembe anyám egy összehajtogatott prospektust, melynek tetején egyszerű fekete betűkkel egyetlen szó állt: Misroch Középiskola 

Bemutatkozások - Eric

Egész nap bámultam kifelé az autó esőcsíkos ablakán tele reménnyel és rengeteg izgatottsággal. Azt mondta az az ember, aki most a volán mögött ült, hogy új életet kezdhetek egy ismeretlen helyen, új lehetőséggel, ahol olyanok vannak, mint én.
        Nem ismertem a szüleimet, mikor megszülettem rögtön nevelőotthonba küldtek. Azt mondták a nevelők, hogy ezért, mert túl szegények voltak, és nem tudtak volna gondozni. Nem tudom, hogy igaz-e, de ha igen akkor talán jobb így, nem tudom, hogy hogyan alakult volna az életem, ha másképp döntenek.
        Nevelőktől nevelőkig vándoroltam éveken át. Egyik sem szeretett igazán, nem olyan kisfiút akartak, mint amilyen én vagyok. Visszahúzódó, csendes, elvont, aki inkább elbújik a a szoba sarkában és rajzol, minthogy a társaival játsszon. Sosem szerettem társaságban lenni, de azért mégis megpróbálkoztam vele. Éreztem a nevelő szüleimen, hogy csalódást okoztam nekik, én viszont nem akartam, hogy ez miatt rosszul érezzék magukat. Meg akartam változni a kedvükért, de hiába próbálkoztam olyan lenni, mint mások sehogy sem ment.
        Most így visszagondolva az egész életem során egyetlen egy barátot sikerült találnom, egy lányt. Sajnos őt is elvesztettem tizennégy évesen, mikor megint új családba kerültem. Ez volt az utolsó, hiszen közben tizennyolc éves lettem, elméletileg felnőtt. Akkoriban a nevelőanyám kihívást látott bennem, , valami újat, amiért vagy akiért lehet még küzdeni, hiszen öreg volt már, semmire nem volt szüksége, az összes álmát sikerült elérnie: pénz, nagy ház, unokák. A nevelőapámat egyáltalán nem érdekelte, hogy mit csinál a felesége, mindent ráhagyott. Sosem szerette őt, azért vette el, mert félt, hogy bántani fogják majd azért a rokonai, barátai, munkatársai, mert nincs senkije. Na meg félt, hogy kifut az időből, és az összes normális lányt elkapkodják.
        Egyedül az volt abban a jó, hogy ott lakhattam, hogy bármit kértem azt megkaptam. De ezen kívül ha nem mondtam, hogy mire van szükségem, akkor észre sem vették, hogy például éhes vagyok, kell egy új toll, füzet, iskolatáska, bármi. Egyedül voltam és magányosnak éreztem magam.
        A kortársaim sem a legszebben bántak velem, látták, hogy más vagyok és ez nem tetszett nekik. Elkezdtek bántani, mintha az csak egy sport lenne, egyre jobban szívattak, gúnyt űztek belőlem. Elment a kedvem az egész társadalomtól, az emberiségtől. Éreztem amit éreztek és kegyetlenek voltak, minden jót maguknak akartak. Ha valaki kedves volt, adakozó, akkor addig lógtak a nyakán, addig szipolyozták, még nem maradt semmije és olyanná nem vált, mint a többiek. Meg akartam védeni az ilyen embereket. Ahogy idősödtek, öregedtek a koruk úgy szívta ki belőlük a kegyetlenség. Volt, aki ugyan olyan maradt,, kevesen, nagyon kevesen, de már nem bírtam megbízni senkiben sem, túl sok rossz emlékem volt.
        A rockban otthonra leltem, ott mindenki olyan volt, mint én, mármint ami a gondolkozást illeti. Legalábbis hasonló. Végre nem lógtam ki a sorból. Megnövesztettem a hajamat és ma már csak akkor vágnám le, ha kopaszodni kezdek. Akárki akármit mond, még akkor is, ha lánynak titulálnak fiú helyett.
        Mióta az eszemet tudom a sebeim gyorsabban gyógyulnak, mint a társaimé. Egy vágás, egy horzsolás pár perc alatt be tud forrni; nem, sosem hittem azt, hogy ez normális. Aztán észrevettem, hogy ezt a képességemet másokon is tudom használni. Hiába tudtam, hogy el kell rejtenem mégis alapvető képességemnek vettem, mint ahogy levegőt veszünk. Nem akartam eldugni, de nem tehettem mást.
        A történelem tanárom már régen ismerte azt a mágikus, varázslatos világot, amibe csak most kezdek belecsöppenni. Tudomást szerzett a képességeimről. Azt mondta, hogy ösztönösen megérzi, hogy milyen varázslény van a közelében. Nála ez ugyan olyan képesség, mint nálam mások érzelmeinek átélése, vagy a gyógyítás. Tudta, hogy boldogtalan vagyok, látta rajtam, azt ígérte, hogy segít. Elvisz egy olyan helyre, ahol barátokra lelhetek.

Bemutatkozások - Damien

        Egy átlag gyereknek is nehéz, ha magára marad, hát még ha az a gyerek tudja magáról, hogy valami hibádzik benne. Amíg a szüleim velünk voltak, még saját magamat is el tudtam viselni. Aznap este, mikor egy világraszóló tragédia történt, már éreztem, hogy nem szabad otthon maradnom. Az emberek, akikkel egy utcában éltünk, eleinte sem kedvelték a szüleimet. Azt hitték anyám csak bajt hoz rájuk. Igaz, hogy az ő ereiben sötét, és végeláthatatlanul veszélyes vér csörgedezett, de ha valami, akkor gonosz az nem volt. Apám? Apám annál inkább. Tisztában volt a sötét képességeivel, és bőséggel használta is azt. Talán ettől ijedtek meg, de inkább  tőlem. Amikor a bátyám megszületett, senki nem lepődött meg, egy újabb warlock gyermek nem nyom sokat a latba. Békén hagyták a családom. Aztán jöttem én, a „testet öltött gonosz„. Soha nem kérdezte tőlem senki, hogy gonosz akarok-e lenni. Nem akartam. Nem tehettem az ereimben csörgedező, színtiszta lidérc vérről. Senki nem tehetett róla.

       Kiskorom óta úgy neveltek, hogy a gonoszság nem vezet jóra. „ Légy jó, Damien” - mondogatta mindig édesanyám, egészen addig a szörnyű, sötét októberi estéig. Már akkor valami rossz érzés kerülgetett, és nem hagyott nyugodni. Mit volt mit tenni, az embert nem veszik komolyan, ha öt éves. Korán lefeküdtem, mert apám úgy parancsolta. Édesanyám betakargatott, még mindig emlékszem gyönyörű hullámos hajára, és szelíd tekintetére.
 Hamar elnyomott az álom.

       Hajnalban füstszagra ébredtem, azonnal felugrottam a kiságyamból és az ajtóhoz rongyoltam. Bezárták. Az ajtóm zárva volt. Nem anyám zárta rám, nem is apám, Jonah sosem tenne ilyet. Volt valaki a házban, valaki, aki nem akarta,hogy kijussak onnan. Dörömbölni kezdtem, és a szüleimért kiabáltam. A levegő forró volt, és fojtogatta a torkom, a kilincs izzott, esélyem sem volt hozzáérni. Magatehetetlenül ütöttem az ajtót, miközben a könnyeim patakokban folytak. Azóta sem sírtam egyszer sem. Édesanyám kiáltását hallottam a folyosóról. A ajtó kicsapódott, apám feküdt élettelenül előtte. Utolsó erejével szabadított ki engem. Anyám a bátyám szobájából futott ki, maga mögött a testvéremmel. Meglátta apámat, és rögtön odafutott hozzá. Szívszaggató sírásba kezdett. Megjelent körülötte az aura. Anyám teste körül sötétkék burok jelent meg, ami izzani kezdett. Szeme teljesen fekete lett. Soha nem láttam anyámat változni. Válla fölött hátrafordult, és ránk morgott.

       – Azonnal takarodjatok ki! - majd sebesen visszafordult apám felé. Jonah kapott hamarabb észbe. Felkapott és lerohant velem a lépcsőn. Ütöttem, rúgtam, karmoltam, és haraptam, nem akartam magára hagyni anyámat, még akkor sem, ha abban a pár percben rá sem ismertem. Tudtam, hogy az én hibám az egész. Miattam emészti tűz a házat. Olyan messze futottunk, amennyire csak lehetett. Mikor megálltunk, megfogta a vállamat, és azt mondta:

       – Minden rendben lesz, vigyázok rád! - akkor megnyugodtam. Bíztam a testvéremben, és az ígéreteiben. Ez sem volt túl tartós, egészen addig hittem neki, amíg el nem került egy iskolába, ahová nem mehettem vele. Nem tudtam, hova megy, mi az iskola neve, csak azt tudtam, hogy 10 évesen se szüleim, se testvérem nem maradt. Az általános iskola, takarító szertárában húztam meg magam pár évig.

       Aztán mikor nagyobb lettem, bentlakásos középbe kerültem. Rendes szobát kaptam, szobatársakkal, akik ruhákat is adtak. Volt egy kis keresetem, újságkihordásból. Remekül tudtam titkolni, mi is vagyok. Az iskolai tanulmányaim sínen voltak, komoly ábrándjaim voltak arról, hogy tanulhatok tovább, és teljes értékű tagja lehetek a társadalomnak. Szép is lett volna. 

       A középiskola akkor vált rémálommá, amikor Chris Allen az évfolyamba érkezett. A háromágyas kollégiumi szobánkban volt egy fölös ágy, ezt kapta Chris . Titokzatos fiú volt, senki nem tudta honnan jött. Mindig éreztem vele kapcsolatban valami rosszat, valami sötét titkot.

       Amikor én a biológia könyvem felett görnyedtem, hallottam, hogy valaki lopakodik mögöttem és hirtelen a tarkómba vágott valamilyen éles, ismeretlen eszközzel. Azonnal felrúgtam a széket, a fejem szinte füstölt. Chris arcán ördögi vigyor játszott, a kezében törött üvegdarabot tartott. Tudtam, hogy azzal vágott meg. A kezemmel a tarkómhoz kaptam, és próbáltam elszorítani a vérzést.

       – Tudom, ki vagy – jelentette be magabiztos mosollyal az arcán. Az ereimben megfagyott a vér, és nem tudtam erre mit is mondhatnék.

       – Damien Fisher- nyújtottam neki kezet, amit durván ellökött, és eldobta a kezében szorongatott üvegdarabot.

       –Tudom, hogyan hívnak, azt is tudom, hogy a bátyádat hogy hívják, és azt is, hogy a pórul járt szüleidet hogy hívták – hirtelen kellett reagálni a hallottakra. Anyám, a bátyám, az apám, tudja.

       –Igen - nyeltem egyet – A szüleim sajnos már régen elhunytak. – hajtottam le a fejem. Chris torokhangon kacagni kezdett.

       –Tudom - vetette oda. - Akkor haltak meg, amikor neked meg a testvérednek is meg kellett volna!- fenyegetően emelte rám sötét tekintetét. És akkor bevillant. Allan. Tudtam,hogy ismerős ez a név. Rick és Susan Allen akik szemben laktak velünk. Hirtelen minden összeért a fejemben. 

       –Te! - kiáltottam rá - Te voltál az! - hirtelen történt minden. A vérem pezsegni kezdett. A levegőt szaporábban kezdtem szedni. Melegem lett, és sötétség kezdett lüktetni körülöttem. Pislogtam kettőt, és máshogy láttam a teret, minden szürke volt.

       – Nem láttam még ilyet - forgott körülöttem Chris - Anyád színe a sötétkék volt, a tiéd meg koromfekete, érezd magad különlegesnek Fisher – szüntelen körözött. - Végre kibújik a lidérc a palackból. - A padlón feküdtem, nem tehettem semmit, tudtam,hogy átváltozom. Kopogás hallatszott az ajtón, nem is hiányzott már más. –Ha megbocsájtasz-lépett át rajtam,és megragadta a padlón fekvő üveget. A kezében fogta, majd az arcához emelte és gyors vágást ejtett a bal orcáján. Tudtam, mire készül. Elrejtette a szilánkot, majd kiáltott egyet. Az ajtó azonnal kinyílt, és az iskola igazgatója állt a küszöbön. Elkerekedett a szeme amint meglátta az arcát szorongató, kiáltozó Christ. A tekintete egyből rám vándorolt. Még mindig szorosan övezett a fekete lüktető aura, és még láthatóak voltak az elborult szemeim. Az Igazgató azonnal segítségért kiáltott, amely kisvártatva az ajtóban is termett.  Mindenki lélegzetvisszafojtva bámult engem. Ennyi volt a pályafutásom, jöttem rá. Tizenhét évesen elvisznek egy olyan helyre, ahol szépen csendben eltesznek láb alól, és még a nyomait is eltüntetik, hogy valaha is léteztem. Jellemző. A segítségként érkezett két férfi felnyalábolt a földről, az Igazgató pedig a fejével az irodája felé intett. A férfiak arra felé kezdek vonszolni. Mikor benyitottak, egyszerűen levágtak egy fotelba, és távoztak az irodából. Már kezdtem magamhoz térni, amikor az Igazgató Úr megjelent.

       – Megölethetnélek. - mondta mindenféle kertelés nélkül. Ráemeltem a tekintetem.

       – És hol itt a ’de’? - kérdeztem vissza gúnnyal a hangomban, ugyanis nem volt kockáztatni valóm.

       –De,még nem vagy tizennyolc, így nem érhetek hozzád egy ujjal sem, te mocsadék. – A szavakat szinte az arcomba köpte. –Van egy megfelelő hely számodra, ahol ilyen szemeteket képeznek mint te - az iratai között turkált, majd hirtelen előcsapott egy papírt és hozzám vágta. „Misroch High School” állt papír tetején. –Azonnal szedd a cuccaid, és tüntesd el magad, olyan gyorsan, mintha itt sem lettél volna.
       Gondoltam ez volt a végszó. Felálltam és távoztam az irodából. Utálom az embereket, és a jelek szerint ők is engem. Az összes cuccom belefért egy katonai hátizsákba, amit a vállamra vettem, és elindultam az iskola végtelennek tűnő folyosóin. Nem volt nehéz a búcsú, nem köt ide sok minden. Az iskolából kiérve fogtam egy taxit, és bediktáltam a papíron lévő címet. A taxis húsz percen belül rakott ki, egy erdő szélén. Kifizettem, és megköszöntem a fuvart. Kiszálltam az autóból, besétáltam az erdőbe. Fél órát gyalogolhattam,amikor egy kitisztult részhez értem, ahol egy hatalmas épület állt, régi kovácsoltvas betűkkel rajta „Misroch High School”. Odaballagtam a hatalmas vaskapukhoz, és felnéztem az iskolára. Teljes testsúlyommal benyomtam a kaput, és az ajtóhoz lépkedtem. Jobb lett volna, ha megöletem magam.

F.F.