Bemutatkozások - Damien

        Egy átlag gyereknek is nehéz, ha magára marad, hát még ha az a gyerek tudja magáról, hogy valami hibádzik benne. Amíg a szüleim velünk voltak, még saját magamat is el tudtam viselni. Aznap este, mikor egy világraszóló tragédia történt, már éreztem, hogy nem szabad otthon maradnom. Az emberek, akikkel egy utcában éltünk, eleinte sem kedvelték a szüleimet. Azt hitték anyám csak bajt hoz rájuk. Igaz, hogy az ő ereiben sötét, és végeláthatatlanul veszélyes vér csörgedezett, de ha valami, akkor gonosz az nem volt. Apám? Apám annál inkább. Tisztában volt a sötét képességeivel, és bőséggel használta is azt. Talán ettől ijedtek meg, de inkább  tőlem. Amikor a bátyám megszületett, senki nem lepődött meg, egy újabb warlock gyermek nem nyom sokat a latba. Békén hagyták a családom. Aztán jöttem én, a „testet öltött gonosz„. Soha nem kérdezte tőlem senki, hogy gonosz akarok-e lenni. Nem akartam. Nem tehettem az ereimben csörgedező, színtiszta lidérc vérről. Senki nem tehetett róla.

       Kiskorom óta úgy neveltek, hogy a gonoszság nem vezet jóra. „ Légy jó, Damien” - mondogatta mindig édesanyám, egészen addig a szörnyű, sötét októberi estéig. Már akkor valami rossz érzés kerülgetett, és nem hagyott nyugodni. Mit volt mit tenni, az embert nem veszik komolyan, ha öt éves. Korán lefeküdtem, mert apám úgy parancsolta. Édesanyám betakargatott, még mindig emlékszem gyönyörű hullámos hajára, és szelíd tekintetére.
 Hamar elnyomott az álom.

       Hajnalban füstszagra ébredtem, azonnal felugrottam a kiságyamból és az ajtóhoz rongyoltam. Bezárták. Az ajtóm zárva volt. Nem anyám zárta rám, nem is apám, Jonah sosem tenne ilyet. Volt valaki a házban, valaki, aki nem akarta,hogy kijussak onnan. Dörömbölni kezdtem, és a szüleimért kiabáltam. A levegő forró volt, és fojtogatta a torkom, a kilincs izzott, esélyem sem volt hozzáérni. Magatehetetlenül ütöttem az ajtót, miközben a könnyeim patakokban folytak. Azóta sem sírtam egyszer sem. Édesanyám kiáltását hallottam a folyosóról. A ajtó kicsapódott, apám feküdt élettelenül előtte. Utolsó erejével szabadított ki engem. Anyám a bátyám szobájából futott ki, maga mögött a testvéremmel. Meglátta apámat, és rögtön odafutott hozzá. Szívszaggató sírásba kezdett. Megjelent körülötte az aura. Anyám teste körül sötétkék burok jelent meg, ami izzani kezdett. Szeme teljesen fekete lett. Soha nem láttam anyámat változni. Válla fölött hátrafordult, és ránk morgott.

       – Azonnal takarodjatok ki! - majd sebesen visszafordult apám felé. Jonah kapott hamarabb észbe. Felkapott és lerohant velem a lépcsőn. Ütöttem, rúgtam, karmoltam, és haraptam, nem akartam magára hagyni anyámat, még akkor sem, ha abban a pár percben rá sem ismertem. Tudtam, hogy az én hibám az egész. Miattam emészti tűz a házat. Olyan messze futottunk, amennyire csak lehetett. Mikor megálltunk, megfogta a vállamat, és azt mondta:

       – Minden rendben lesz, vigyázok rád! - akkor megnyugodtam. Bíztam a testvéremben, és az ígéreteiben. Ez sem volt túl tartós, egészen addig hittem neki, amíg el nem került egy iskolába, ahová nem mehettem vele. Nem tudtam, hova megy, mi az iskola neve, csak azt tudtam, hogy 10 évesen se szüleim, se testvérem nem maradt. Az általános iskola, takarító szertárában húztam meg magam pár évig.

       Aztán mikor nagyobb lettem, bentlakásos középbe kerültem. Rendes szobát kaptam, szobatársakkal, akik ruhákat is adtak. Volt egy kis keresetem, újságkihordásból. Remekül tudtam titkolni, mi is vagyok. Az iskolai tanulmányaim sínen voltak, komoly ábrándjaim voltak arról, hogy tanulhatok tovább, és teljes értékű tagja lehetek a társadalomnak. Szép is lett volna. 

       A középiskola akkor vált rémálommá, amikor Chris Allen az évfolyamba érkezett. A háromágyas kollégiumi szobánkban volt egy fölös ágy, ezt kapta Chris . Titokzatos fiú volt, senki nem tudta honnan jött. Mindig éreztem vele kapcsolatban valami rosszat, valami sötét titkot.

       Amikor én a biológia könyvem felett görnyedtem, hallottam, hogy valaki lopakodik mögöttem és hirtelen a tarkómba vágott valamilyen éles, ismeretlen eszközzel. Azonnal felrúgtam a széket, a fejem szinte füstölt. Chris arcán ördögi vigyor játszott, a kezében törött üvegdarabot tartott. Tudtam, hogy azzal vágott meg. A kezemmel a tarkómhoz kaptam, és próbáltam elszorítani a vérzést.

       – Tudom, ki vagy – jelentette be magabiztos mosollyal az arcán. Az ereimben megfagyott a vér, és nem tudtam erre mit is mondhatnék.

       – Damien Fisher- nyújtottam neki kezet, amit durván ellökött, és eldobta a kezében szorongatott üvegdarabot.

       –Tudom, hogyan hívnak, azt is tudom, hogy a bátyádat hogy hívják, és azt is, hogy a pórul járt szüleidet hogy hívták – hirtelen kellett reagálni a hallottakra. Anyám, a bátyám, az apám, tudja.

       –Igen - nyeltem egyet – A szüleim sajnos már régen elhunytak. – hajtottam le a fejem. Chris torokhangon kacagni kezdett.

       –Tudom - vetette oda. - Akkor haltak meg, amikor neked meg a testvérednek is meg kellett volna!- fenyegetően emelte rám sötét tekintetét. És akkor bevillant. Allan. Tudtam,hogy ismerős ez a név. Rick és Susan Allen akik szemben laktak velünk. Hirtelen minden összeért a fejemben. 

       –Te! - kiáltottam rá - Te voltál az! - hirtelen történt minden. A vérem pezsegni kezdett. A levegőt szaporábban kezdtem szedni. Melegem lett, és sötétség kezdett lüktetni körülöttem. Pislogtam kettőt, és máshogy láttam a teret, minden szürke volt.

       – Nem láttam még ilyet - forgott körülöttem Chris - Anyád színe a sötétkék volt, a tiéd meg koromfekete, érezd magad különlegesnek Fisher – szüntelen körözött. - Végre kibújik a lidérc a palackból. - A padlón feküdtem, nem tehettem semmit, tudtam,hogy átváltozom. Kopogás hallatszott az ajtón, nem is hiányzott már más. –Ha megbocsájtasz-lépett át rajtam,és megragadta a padlón fekvő üveget. A kezében fogta, majd az arcához emelte és gyors vágást ejtett a bal orcáján. Tudtam, mire készül. Elrejtette a szilánkot, majd kiáltott egyet. Az ajtó azonnal kinyílt, és az iskola igazgatója állt a küszöbön. Elkerekedett a szeme amint meglátta az arcát szorongató, kiáltozó Christ. A tekintete egyből rám vándorolt. Még mindig szorosan övezett a fekete lüktető aura, és még láthatóak voltak az elborult szemeim. Az Igazgató azonnal segítségért kiáltott, amely kisvártatva az ajtóban is termett.  Mindenki lélegzetvisszafojtva bámult engem. Ennyi volt a pályafutásom, jöttem rá. Tizenhét évesen elvisznek egy olyan helyre, ahol szépen csendben eltesznek láb alól, és még a nyomait is eltüntetik, hogy valaha is léteztem. Jellemző. A segítségként érkezett két férfi felnyalábolt a földről, az Igazgató pedig a fejével az irodája felé intett. A férfiak arra felé kezdek vonszolni. Mikor benyitottak, egyszerűen levágtak egy fotelba, és távoztak az irodából. Már kezdtem magamhoz térni, amikor az Igazgató Úr megjelent.

       – Megölethetnélek. - mondta mindenféle kertelés nélkül. Ráemeltem a tekintetem.

       – És hol itt a ’de’? - kérdeztem vissza gúnnyal a hangomban, ugyanis nem volt kockáztatni valóm.

       –De,még nem vagy tizennyolc, így nem érhetek hozzád egy ujjal sem, te mocsadék. – A szavakat szinte az arcomba köpte. –Van egy megfelelő hely számodra, ahol ilyen szemeteket képeznek mint te - az iratai között turkált, majd hirtelen előcsapott egy papírt és hozzám vágta. „Misroch High School” állt papír tetején. –Azonnal szedd a cuccaid, és tüntesd el magad, olyan gyorsan, mintha itt sem lettél volna.
       Gondoltam ez volt a végszó. Felálltam és távoztam az irodából. Utálom az embereket, és a jelek szerint ők is engem. Az összes cuccom belefért egy katonai hátizsákba, amit a vállamra vettem, és elindultam az iskola végtelennek tűnő folyosóin. Nem volt nehéz a búcsú, nem köt ide sok minden. Az iskolából kiérve fogtam egy taxit, és bediktáltam a papíron lévő címet. A taxis húsz percen belül rakott ki, egy erdő szélén. Kifizettem, és megköszöntem a fuvart. Kiszálltam az autóból, besétáltam az erdőbe. Fél órát gyalogolhattam,amikor egy kitisztult részhez értem, ahol egy hatalmas épület állt, régi kovácsoltvas betűkkel rajta „Misroch High School”. Odaballagtam a hatalmas vaskapukhoz, és felnéztem az iskolára. Teljes testsúlyommal benyomtam a kaput, és az ajtóhoz lépkedtem. Jobb lett volna, ha megöletem magam.

F.F.