Egész nap bámultam kifelé az autó esőcsíkos ablakán tele reménnyel és rengeteg izgatottsággal. Azt mondta az az ember, aki most a volán mögött ült, hogy új életet kezdhetek egy ismeretlen helyen, új lehetőséggel, ahol olyanok vannak, mint én.
Nem ismertem a szüleimet, mikor megszülettem rögtön nevelőotthonba küldtek. Azt mondták a nevelők, hogy ezért, mert túl szegények voltak, és nem tudtak volna gondozni. Nem tudom, hogy igaz-e, de ha igen akkor talán jobb így, nem tudom, hogy hogyan alakult volna az életem, ha másképp döntenek.
Nevelőktől nevelőkig vándoroltam éveken át. Egyik sem szeretett igazán, nem olyan kisfiút akartak, mint amilyen én vagyok. Visszahúzódó, csendes, elvont, aki inkább elbújik a a szoba sarkában és rajzol, minthogy a társaival játsszon. Sosem szerettem társaságban lenni, de azért mégis megpróbálkoztam vele. Éreztem a nevelő szüleimen, hogy csalódást okoztam nekik, én viszont nem akartam, hogy ez miatt rosszul érezzék magukat. Meg akartam változni a kedvükért, de hiába próbálkoztam olyan lenni, mint mások sehogy sem ment.
Most így visszagondolva az egész életem során egyetlen egy barátot sikerült találnom, egy lányt. Sajnos őt is elvesztettem tizennégy évesen, mikor megint új családba kerültem. Ez volt az utolsó, hiszen közben tizennyolc éves lettem, elméletileg felnőtt. Akkoriban a nevelőanyám kihívást látott bennem, , valami újat, amiért vagy akiért lehet még küzdeni, hiszen öreg volt már, semmire nem volt szüksége, az összes álmát sikerült elérnie: pénz, nagy ház, unokák. A nevelőapámat egyáltalán nem érdekelte, hogy mit csinál a felesége, mindent ráhagyott. Sosem szerette őt, azért vette el, mert félt, hogy bántani fogják majd azért a rokonai, barátai, munkatársai, mert nincs senkije. Na meg félt, hogy kifut az időből, és az összes normális lányt elkapkodják.
Egyedül az volt abban a jó, hogy ott lakhattam, hogy bármit kértem azt megkaptam. De ezen kívül ha nem mondtam, hogy mire van szükségem, akkor észre sem vették, hogy például éhes vagyok, kell egy új toll, füzet, iskolatáska, bármi. Egyedül voltam és magányosnak éreztem magam.
A kortársaim sem a legszebben bántak velem, látták, hogy más vagyok és ez nem tetszett nekik. Elkezdtek bántani, mintha az csak egy sport lenne, egyre jobban szívattak, gúnyt űztek belőlem. Elment a kedvem az egész társadalomtól, az emberiségtől. Éreztem amit éreztek és kegyetlenek voltak, minden jót maguknak akartak. Ha valaki kedves volt, adakozó, akkor addig lógtak a nyakán, addig szipolyozták, még nem maradt semmije és olyanná nem vált, mint a többiek. Meg akartam védeni az ilyen embereket. Ahogy idősödtek, öregedtek a koruk úgy szívta ki belőlük a kegyetlenség. Volt, aki ugyan olyan maradt,, kevesen, nagyon kevesen, de már nem bírtam megbízni senkiben sem, túl sok rossz emlékem volt.
A rockban otthonra leltem, ott mindenki olyan volt, mint én, mármint ami a gondolkozást illeti. Legalábbis hasonló. Végre nem lógtam ki a sorból. Megnövesztettem a hajamat és ma már csak akkor vágnám le, ha kopaszodni kezdek. Akárki akármit mond, még akkor is, ha lánynak titulálnak fiú helyett.
Mióta az eszemet tudom a sebeim gyorsabban gyógyulnak, mint a társaimé. Egy vágás, egy horzsolás pár perc alatt be tud forrni; nem, sosem hittem azt, hogy ez normális. Aztán észrevettem, hogy ezt a képességemet másokon is tudom használni. Hiába tudtam, hogy el kell rejtenem mégis alapvető képességemnek vettem, mint ahogy levegőt veszünk. Nem akartam eldugni, de nem tehettem mást.
A történelem tanárom már régen ismerte azt a mágikus, varázslatos világot, amibe csak most kezdek belecsöppenni. Tudomást szerzett a képességeimről. Azt mondta, hogy ösztönösen megérzi, hogy milyen varázslény van a közelében. Nála ez ugyan olyan képesség, mint nálam mások érzelmeinek átélése, vagy a gyógyítás. Tudta, hogy boldogtalan vagyok, látta rajtam, azt ígérte, hogy segít. Elvisz egy olyan helyre, ahol barátokra lelhetek.
Nem ismertem a szüleimet, mikor megszülettem rögtön nevelőotthonba küldtek. Azt mondták a nevelők, hogy ezért, mert túl szegények voltak, és nem tudtak volna gondozni. Nem tudom, hogy igaz-e, de ha igen akkor talán jobb így, nem tudom, hogy hogyan alakult volna az életem, ha másképp döntenek.
Nevelőktől nevelőkig vándoroltam éveken át. Egyik sem szeretett igazán, nem olyan kisfiút akartak, mint amilyen én vagyok. Visszahúzódó, csendes, elvont, aki inkább elbújik a a szoba sarkában és rajzol, minthogy a társaival játsszon. Sosem szerettem társaságban lenni, de azért mégis megpróbálkoztam vele. Éreztem a nevelő szüleimen, hogy csalódást okoztam nekik, én viszont nem akartam, hogy ez miatt rosszul érezzék magukat. Meg akartam változni a kedvükért, de hiába próbálkoztam olyan lenni, mint mások sehogy sem ment.
Most így visszagondolva az egész életem során egyetlen egy barátot sikerült találnom, egy lányt. Sajnos őt is elvesztettem tizennégy évesen, mikor megint új családba kerültem. Ez volt az utolsó, hiszen közben tizennyolc éves lettem, elméletileg felnőtt. Akkoriban a nevelőanyám kihívást látott bennem, , valami újat, amiért vagy akiért lehet még küzdeni, hiszen öreg volt már, semmire nem volt szüksége, az összes álmát sikerült elérnie: pénz, nagy ház, unokák. A nevelőapámat egyáltalán nem érdekelte, hogy mit csinál a felesége, mindent ráhagyott. Sosem szerette őt, azért vette el, mert félt, hogy bántani fogják majd azért a rokonai, barátai, munkatársai, mert nincs senkije. Na meg félt, hogy kifut az időből, és az összes normális lányt elkapkodják.
Egyedül az volt abban a jó, hogy ott lakhattam, hogy bármit kértem azt megkaptam. De ezen kívül ha nem mondtam, hogy mire van szükségem, akkor észre sem vették, hogy például éhes vagyok, kell egy új toll, füzet, iskolatáska, bármi. Egyedül voltam és magányosnak éreztem magam.
A kortársaim sem a legszebben bántak velem, látták, hogy más vagyok és ez nem tetszett nekik. Elkezdtek bántani, mintha az csak egy sport lenne, egyre jobban szívattak, gúnyt űztek belőlem. Elment a kedvem az egész társadalomtól, az emberiségtől. Éreztem amit éreztek és kegyetlenek voltak, minden jót maguknak akartak. Ha valaki kedves volt, adakozó, akkor addig lógtak a nyakán, addig szipolyozták, még nem maradt semmije és olyanná nem vált, mint a többiek. Meg akartam védeni az ilyen embereket. Ahogy idősödtek, öregedtek a koruk úgy szívta ki belőlük a kegyetlenség. Volt, aki ugyan olyan maradt,, kevesen, nagyon kevesen, de már nem bírtam megbízni senkiben sem, túl sok rossz emlékem volt.
A rockban otthonra leltem, ott mindenki olyan volt, mint én, mármint ami a gondolkozást illeti. Legalábbis hasonló. Végre nem lógtam ki a sorból. Megnövesztettem a hajamat és ma már csak akkor vágnám le, ha kopaszodni kezdek. Akárki akármit mond, még akkor is, ha lánynak titulálnak fiú helyett.
Mióta az eszemet tudom a sebeim gyorsabban gyógyulnak, mint a társaimé. Egy vágás, egy horzsolás pár perc alatt be tud forrni; nem, sosem hittem azt, hogy ez normális. Aztán észrevettem, hogy ezt a képességemet másokon is tudom használni. Hiába tudtam, hogy el kell rejtenem mégis alapvető képességemnek vettem, mint ahogy levegőt veszünk. Nem akartam eldugni, de nem tehettem mást.
A történelem tanárom már régen ismerte azt a mágikus, varázslatos világot, amibe csak most kezdek belecsöppenni. Tudomást szerzett a képességeimről. Azt mondta, hogy ösztönösen megérzi, hogy milyen varázslény van a közelében. Nála ez ugyan olyan képesség, mint nálam mások érzelmeinek átélése, vagy a gyógyítás. Tudta, hogy boldogtalan vagyok, látta rajtam, azt ígérte, hogy segít. Elvisz egy olyan helyre, ahol barátokra lelhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése