Bemutatkozások - Wanda

Bélyegeztek már meg azért, mert más vagy? Rossz érzés, pláne, ha a saját szüleid teszik ezt.  

Kiskoromban az hittem, mi igazi minta család vagyunk, de ez csak illúzió volt. Amint nagyobb lettem, rájöttem, hogy a szüleim kölcsönösen csalják egymást, és a veszekedések is egyre gyakoribbak voltak. Persze egy külső szemlélődő ezt nem vette észre. Anyámék remek színészek voltak, ha a róluk kialakult cukorhabos kép került veszélybe. Ez az egész olyan volt, mint Hófehérke mérgezett almája: kívülről szép, belülről rohadt.  

Sosem gondoltam, hogy nem csak egy átlagos, nyárspolgár család unalmas, átlagos gyereke vagyok. De aztán.16 éves voltam, amikor először érzékeltem a jeleket. A levegő és a tárgyak szinte vibráltak körülöttem. Persze akkor még nem tudtam, sőt nem is sejtettem, mit jelenthet ez, de nem is érdekelt. Nem akartam tudomást venni róla, hisz így is elég elcseszett volt az életem. Folytonos tagadásban és csendes magányban tengettem a mindennapjaim.  

De aztán - 17 éves koromban - átlendültem egy bizonyos határon, és a dolgok kissé elfajultak. 

Már általános iskolában sem voltam túl népszerű, és miután az egyetlen barátom elment, teljesen magamra maradtam. A középiskola maga volt a pokol! Kinézetem, stílusom miatt sokat szekáltak. A puccos magániskolában, ahol nem tanulmányi átlag, hanem pénztárca alapján válogatták a diákokat  - és ahová a szüleim nagyzolásból járattak - nem kedvelték azokat, aki kilógott a sorból. Én pedig fekete ruháimmal, és a viselkedésemmel nagyon is kilógtam a sok tündi-bündi szőkített liba közül.

Ráadásul az évfolyam "méhkirálynője" , Brithany McColins kiszemelt magának, ami biztos helyet jelentett a kitaszítottak listáján. Megszoktam, de egyszer kicsit másképp sültek el a dolgok, mint gondoltam. 

-          Nézzetek már rá, hogy néz ki! - savazott Brithany - Bár még mindig jobb, mint az anyja, az a lotyó! Ki tudja, épp kivel hentereg. de az biztos, hogy nem a férjével! Sőt, azt hallottam, hogy az apja - mutatott rám, miközben halkabbra vette a hangját - veri őket. Egy ilyen családban nevelkedett gyerekből csak drogos, vagy bűnöző lehet. 

Felment bennem a pumpa. Rajtam köszörülheti a nyelvét, azt már megszoktam, de a családomat hagyja ki a dologból!  

-          Sosem ért hozzánk egy ujjal sem! Semmit sem tudsz te elkényeztetett picsa! – kiáltottam fel.

De ami ezután történt, arra én sem számítottam. Az eddig tapasztalt vibrálás sokszorosára erősödött, a kezem szinte magától emelkedett fel, és egy skarlátvörös, pulzáló fénygömb kezdett nőni benne. Próbáltam megállítani, de nem sikerült, csak megégette a másik tenyerem. A kezem - hiába ellenkeztem - felemelkedett, a fénygömb pedig egy kisebb robbanással telibe találta Brithanyt, aki átrepült a termen, és az ablak alatt landolt. Szédelegve, zihálva hátra tántorodtam és felborítottam egy széket. Ezután síri csend lett, csak a lány nyöszörgése hallatszott, és a kapkodó légzésem. Égett hús és vér szaga töltötte be a levegőt.  Lassan mindenki feleszmélt. Páran ijedten, kővé dermedve bámultak rám, mialatt a többiek Brithanyhoz szaladtak. Abban a pillanatban csupán egy dologban voltam biztos: minél előbb el kell tűnnöm innen! Vállamra kaptam a hátizsákom, és átverekedtem magam a padok és a sokkos osztálytársaim között.  

Rögtön haza indultam. Tudtam, hogy a szüleim nincsenek otthon, így nyugodtan össze tudtam pakolni. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, amit a biztonság kedvéért magamra zártam. Kiszórtam az iskolatáskámból a tankönyveim, és a szekrényemben kezdtem kutatni. Bedobáltam a hátizsákba pár ruhát, de magam sem értettem miért, nem terveztem sokáig távol maradni. Hirtelen megakadt a szemem az egyik fotón. Pontosabban a keret mögül épphogy kilátszódó penge hegyén. A késem volt. Búcsúajándék volt. Attól az egyetlen embertől kaptam, aki megértett engem. Gyorsan ráhúztam a védőt, és a bakancsom szárába dugtam, és lerángattam rá a farmerem szárát, remélve hogy senki sem veszi észre a fegyvert. Zsebembe süllyesztettem a telefonom és már majdnem kiléptem a szobából, amikor eszembe jutott hogy pénz is kellene. Kirántottam az egyik fiókot, és elkezdtem turkálni a fehérneműk közt, mígnem ujjaim ráakadtak egy papírborítékra. Felmarkoltam és nem törődve a rendetlenséggel amit magam után hagytam az előszobába mentem. Halkan csuktam be a bejárati ajtót, elfordítottam a kulcsot a zárban, és csendben elsétáltam.  

Első utam a város túlsó felén lévő könyvtárba vezetett, ahol nem sok ismerősöm fordult meg. Kikértem az összes természetfeletti lényekről, legendákról szóló kötetet, remélve hogy megérthetem mi történt ma. Sosem hittem a varázslatokban, azt vallottam hogy mindennek van logikus magyarázata. De most egyet sem találtam, így jobb híján kutatni kezdtem. 

Egy egész napot töltöttem félhomályba burkolózva, dohos könyvek között, de megtaláltam azt, amit kerestem. Küldtem anyának egy sms-t, hogy rendben vagyok, holnap találkozunk, majd kikapcsoltam a telefonom. Nem akartam, hogy aggódjanak miattam, de leginkább attól féltem, hogy kerestetni kezdenek a rendőrséggel. Az is csoda, hogy az igazgató még nem értesítette őket. Végtére is majdnem megöltem egy diákot! 
Már csak egyetlen dolgom volt, amihez buszra kellett szállnom. 

A jármű lassan döcögött a közeli panzió felé. Tudtam, hogy nem messze a fogadótól van egy kisebb rét, amit sűrű fás terület vesz körbe. Szerencsére estefelé már nem sokan látogatták, mert könnyen el lehetett tévedni ha valaki nem ismerte az erdőt. Miután leszálltam, elkezdtem gyalogolni, bár már sötétedett. Kiskoromban a szüleim elhoztak ide piknikezi. Nagyon megtetszett ez a hely, és amint elég idős lettem egyedül is ellátogattam ide. Azóta a kijárt utat benőtte a gaz, de nekem már nem jelentett gondot. De az erdőség most mégis fenyegetően terült el előttem, még a lenyugvó nap sugarai sem tették barátságosabbá a sűrű bozótossal tarkított rengeteget. Lehet a hangulatom is közre játszott. Ettől függetlenül nekivágtam. 

Nem tudom, mennyit gyalogoltam, belemerültem a gondolataimba, és az időérzékem is elveszett, de egyszer csak kiértem a rétre. Már épphogy csak félhomály volt, ezért gyorsan a tisztás közepére trappoltam. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam felidézni az osztályteremben átélteket. Emeltem a kezem, láttam magam előtt Brithany gúnyos arcát, éreztem a vibrálást. A fénygömb ugyanúgy kezdett nőni, ugyanúgy repült el, csak akadály hiányában az egyik fában akadt meg. A tölgyfa hangos reccsenéssel kettétört és a csonkból füst szállt fel. Hátratántorodtam, pont mint az iskolában, bakancsom megakadt egy kőben, így hanyatt estem. Szinte meg sem éreztem. Felpattantam, és újra megpróbáltam. 

A végére a mutatvány után már alig szédültem, és egyre pontosabban céloztam. Csak ekkor vettem észre, hogy már tejesen rám sötétedett. A repkedő skarlátszín gömbök elég világosságot nyújtottak, de most, hogy abbahagytam a gyakorlást, rám borult a nehéz, nyomasztó éjszaka. Kimerült voltam, csillagokat láttam. Minden elsötétült, én pedig tehetetlenül a földre hanyatlottam. 

Hajnalodott, amikor felébredtem. Visszagondolva, szinte el se akartam hinni, hogy mindez tényleg megtörtént. De valamilyen szinten zavart is a másságom. És fogalmam sem volt, hogy fogom ezt beadagolni a szüleimnek. Átvágtam az erdőn, és az első busszal hazaindultam. A telefonom bekapcsolva 53 nem fogadott hívás várt, és nagyjából 30 dühös sms. Végül elhatároztam magam és felhívtam az apám, hogy hamarosan otthon vagyok. Hangjából se dühöt, se csalódottságot nem éreztem ki. Csak a végtelen undort. 

Már az utcánk elejébe érve láttam, ahogy a szüleim egymást átkarolva, köntösben álldogálnak, és széles mosollyal az arcukon várnak. Több szomszéd is kint kávézott, gondolom ezért volt ez a színjáték. Én pedig mint egy rendes kislány, átkaroltam őket. Az elnyújtott ölelés alatt anyám sziszegve suttogta a fülembe, hogy játsszam a szerepem. Ezután betereltek a házba. Amint bezáródott az ajtó, a mosoly leolvadt az arcukról. Úgy néztek rám, mintha valamilyen csúf bogár lennék, amitől minél előbb meg kell szabadulniuk. Apám utálkozva köpte a szavakat: 

-          Nem érdekel minket, hol voltál, mit csináltál. De tudjuk mi vagy, és mit tettél. Már azt is bánjuk, hogy a világra hoztunk. - tekintete mérhetetlen gonoszságot és undort tükrözött. De furcsa mód nem fájt.  

-          Íme az egyetlen lehetőséged! - nyomott a kezembe anyám egy összehajtogatott prospektust, melynek tetején egyszerű fekete betűkkel egyetlen szó állt: Misroch Középiskola