Elveszett. Talán ez az a szó, amely engem legjobban
jellemez. Mindent elvesztettem az életben a családot, a barátokat és a bizalmat. Nem maradt senkim
és semmim. Anyáék egy terrortámadás áldozatai lettek, mikor hét éves voltam, s mivel
senki nem fogadott be, árvaházba kerültem. Tizenegy éves voltam, amikor egy
kedves pár engem választott ki a hatalmas gyermek tömegből. A mai napig nem tudom miért pont
engem vettek magukhoz, százszor tettem fel a kérdést, de a válasz csak annyi
volt, hogy „Te más vagy, nem olyan, mint a többi gyerek”. Ma már tizenhét vagyok és semmi változás nem történt az
életemben. Talán csak annyi, hogy lett egy családom és valami egészen más. Egy
hihetetlen erőt fedeztem fel magamban, amitől nem tudok szabadulni, ami egyre
csak erősödik. Egy rossz lépés, esetleg egy mozdulat vagy egy szimpla kéz rázás
és a bútor az egekbe repül. Nem egy átlagos gyerek vagyok ezt is tudom, de
viszont azt is, hogy valaki valamit titkol előlem. Sose voltam biztatva,
irányítva, mindig is a magam ura voltam, vagyok. Jonah és Andy úgy vélik, hogy
már elég idős vagyok ahhoz, hogy ha valamit teszek tudjam, minek mi lesz a
következménye. De ők maguk sincsenek tudatában annak, ki vagy mi is vagyok
valójában, de még én se. És ennél nincs szörnyűbb, mikor érzed, hogy más vagy,
mint a többi ember, de nem tudod, hogy miféle lény akarsz lenni. Ez őrjít meg teljesen. A tudatlanság, mint valami ostoba
gyerek egy idétlen filmben, akinek ott a válasz az orra előtt, s egyszerűen
észre sem veszi. Pont így érzem magam. Elveszett vagyok! Nincs hazám! Nem
ismerem az anyám, se az apám!
Az utóbbi időben különös képességekre lettem figyelmes.
Képes vagyok egy tárgyból bármi mást „varázsolni”?! Lehetetlen, hiszen elvileg
ember vagyok és egy ember nem képes természet feletti dolgokra. Vagy mégis?
Nem tudom mi vagyok és azt sem, hogy ki. Egyszerűen nem
ismerek rá saját magamra. Nem én voltam, nem az a fiú vagyok már, aki pár évvel
ezelőtt. Az iskolában ma már nem a „menő” emberek csapatához tartozom, hanem a
„kitaszítottak” közé. Hogy miért? Nos, ez mondhatni egy jó vicc, vagy mégsem.
Nemcsak én, hanem a környezetem is felismerte azt a helyzetet, miszerint
különbözök a többiektől. Nem illek be. Bátran kijelenthetem azt a
feltételezést, miszerint nem is vagyok ember, hanem valami különös lény.
Éppen az iskola folyosóján sétáltam, úton az igazgatónőhöz.
Mielőtt bekopogtam volna halkan füleltem, ugyanis meggyőződésem volt afelől,
hogy a nevelő szüleim is bent vannak. De
volt még ott más is, valaki, aki tudja, hogy mi ez az egész. Hogy ki is vagyok
valójában. Idegen hang volt, nem tudtam azonosítani, de kitűnően hallottam
mindent.
- Gondolja, hogy ez lesz a legjobb neki?-tette fel a kérdést Mrs. Ray,
az igazgatónőm.
- Igen. Itt nem maradhat. Sajnálom, hogy ezt így kell Önökkel közölnöm és
azt is, hogy nem a valódi szülők adták a gyermek tudtára, hogy miféle lény, de
attól tartok, ha tovább marad itt, az nagy veszélyt jelent mind a diákokra,
mind erre a városra. Nem tudja kezelni az erejét. A mi iskolánk pedig azt a
célt szolgálja, hogy az ilyen emberek, mint az ifjú varázsló megtanulják
kordában tartani erejüket – mondta az idegen. Nem mentem be, inkább elfutottam. Szükségem van egy kis magányra, hogy gondolkodhassak.
Szóval ez lennék én? Varázsló? Tizenhét éve nem tudok
mivoltomról. Ha a szüleim élnének, már tudnám régen. De nem, nem így lett. És ami a legjobban
idegesít az az, hogy ilyen körülmények között kellett megtudjam mi is vagyok.
Miután kiszellőztettem a fejem besétáltam az igazgatóiba. Jonah és Andy már nem voltak bent csak az igazgatónő.
- Mr. Gray, foglaljon helyet!- invitált be Mrs. Ray – Mint
tudja egy igazán fontos dolog miatt hívattam ma ide Önt. Sajnálatos módon el kell bocsássam az
iskolából a maga és társai védelme érdekében – nem mondott többet csak a
kezembe nyújtotta a papírjaim és egy másik iskola szórólapját.
A szórólapon csak egy név állt és hogy hogyan találok oda.
Az iskola neve pedig nem más, mint Misroch High School. Sose hallottam még ezt
a nevet, de az iskoláról sem. Fogalmam nem volt arról, hova leszek
száműzve. Annyira elmerültem a
gondolataimban, hogy észre se vettem mikor haza értem. Nem volt senki sem
otthon, biztos vissza mentek dolgozni, csupán egy cetlit találtam az
íróasztalomon:
„Sajnálom. Sose hittem volna, hogy el kell menned. Nagyon szeretünk és
tudd bármikor hazalátogathatsz, ha szeretnél, ez a Te otthonod marad. Vigyázz magadra!
Jonah”
Jó érzés, hogy valaki így gondol rám, még ha nem is a
vér szerinti gyerekéről van szó.
Összepakoltam a cuccaim és elindultam. Másfél óra utazás
után megérkeztem. Egy hatalmas kapu fogadott. Mielőtt beléptem volna a kapunk
felnéztem a hatalmas épületre, amely mától az új otthonom lesz. Erőt véve magamon indultam a kapu irányába.
Misroch High School, készen állok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése