Szép tavaszi délelőtt volt. Az idő egyre melegedett, alig volt pár felhőfoszlány az égen. A madarak csicseregtek, s én épp a szökőkút mellett sétáltam. Hallgattam a víz csobogását. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is vonzott a víz. Valahogy olyan megnyugtató, kellemes, de ugyanakkor ijesztő és titokzatos is egyben.
Lefeküdtem az egyik padra, becsuktam a szemem, és már épp elaludtam volna, amikor...
- Nézzetek már rá! Született idióta. Egyetlen hajszálamba is több értelem szorult, mint belé! - vinnyogta valaki. Ez a valaki történetesen Camilla Roberts volt. Az iskola "legmenőbb csaja", és egyben az én ősellenségem is. Nem tudom, mi a baja velem, de ovis korunk óta gyűlöl. Persze én is utálom őt.
Felültem a padon, és a szememmel elkezdtem utánuk kutakodni. Nem tartott sokáig, ugyanis a tőlem 4-5 méterre lévő padon ült a csatlósaival, Sophie-val és Dorothy-val.
- Látom nincs jobb dolgotok, mint másokat csesztetni. Milyen elmés! Egyébként Camilla, levághatnál és adhatnál pár szálat abból a rusnya hajadból, hogy bennem is legyen valami értelem. De várj! Olyan ronda az a fejeden levő koszfészek, hogy inkább meghalok, mint hogy megfogjak belőle egyetlen szálat is. - vágtam vissza. Tudtam jól, hogy Camillát a hajával lehet legjobban kihozni a sodrából. Ha annyit mondasz: "Ferdén áll az egyik hajszálad", már halálra vagy ítélve. Gondoltam, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége. De magabiztos voltam.
Sejtésem beigazolódott. Camilla elindult felém, vérben forgó szemekkel, dühös fújtatások közepette.
- Ha még egyszer, még egyszer ilyet mersz mondani, én esküszöm, egyenként tépem ki az összes hajszáladat, megetetem veled, és utána megöllek! - mondta. Először csak halkan kezdte, de az utolsó szavakat már szinte kiabálta. Na igen, a fenyegetései pedig eléggé.. gyerekesek. De most az egyszer nem is hazudott olyan nagyot. Ugyanis megfogta vörösre festett hajkoronámat, és elkezdte cibálni. Irtózatosan fájt, de megőriztem a hidegvéremet. Vagy nem.
- Eressz el te mocsok! - sziszegtem a képébe. Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Illetve csak egy megérzés volt, de nem tudom, honnan a francból jött.
Kinyújtottam mindkét kezem a szökőkút felé. Halvány lila gőzöm sincs, hogy milyen mozdulatot csináltam. Szabálytalan formákat rajzoltam a levegőbe. Majd kezeimet Camillára irányítottam. Abban a szent minutumban egy hatalmas vízgömb keletkezett a szökőkút kristálytiszta vizéből, és elindult a lány felé. Mindenki, aki a közelben volt, úgy ledermedt, hogy azt még a szabadság szobor is megirigyelhetné.
Amikor a vízgömb elért Camillához, átment rajta, s egy pillanattal később a lány már a gömbben kiáltozott segítségért. Én esküszöm nem tudtam róla, hogy van ilyen képességem. Jobban megijedtem, mint bárki más.
Elkezdtem futni a másik irányba. Amikor már eléggé messze voltam a szökőkúttól, egy hatalmas csobbanást hallottam. Gondolom, leesett a vízgömb. De nem érdekelt. Indultam volna tovább, amikor egy kéz megragadott. Odafordultam, és egy számomra ismeretlen fiú állt velem szemben. Egy papírt nyomott a kezembe:
- Itt a te helyed! - mondta, majd elengedett és elfutott.
Csodálkoznom kellett volna? Hát a történtek után... inkább nem.
A papíron ez állt:
"Misroch High School
Egy iskola nem hétköznapi kamaszoknak"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése